Sivatag

John az irodában ült, az asztalánál, teljesen belemerülve egy igen bonyolult képletekkel teli excel táblába. Éppen a cég üzleti tervét készítette. Már két hete. Elege volt, a folyamatos változtatásoktól állandóan újra kellett csinálnia a képleteket. Akárhány főnöknek elküldte, mindegyik javított benne valamit, amitől az egész képletrendszer szétesett. Ő csak pár sort kapott emailen, meg a szétesett exceltáblát, amit megpróbált újra ráncba szedni, mielőtt elküldi a következő igazgatónak. Körülnézett a nyitott terű irodában, ahol negyven-negyvenketten ültek. Szerencsére a költözés óta eltelt három hónap alatt megtanulta kizárni a szinte folyamatos zajt, amit a telefonáló, beszélgető kollégák okoztak. Biztos volt benne, hogy mindenkit zavart az is, amikor ő telefonált. Így egyszerűen nem lehetett dolgozni. Visszasírta a régi időket, amikor öten-hatan ültek egy szobában. Nyugalom volt, ismerték egymást és abban is teljesen bizonyos volt, hogy hatékonyabban dolgoztak. Egyszerűen azért, mert ebben a tömegben simán megbújtak olyanok, akik egész nap beszélgettek, meg kávéztak. A hatalmas sürgés-forgásban, járkálásban, telefonálásban senki nem tudta követni ki mit csinál. Sóhajtott egyet, azután visszaterelte a gondoltait az excel táblára. Fogalma sem volt, hogy hol van elrontva a képlet. Egyszerűen nem találta az okát, ami miatt két munkalap eredményei nem stimmeltek. Kezdett ideges lenni. Ha inkább elhívnák egy megbeszélésre, akkor a kívánságok szerint ő maga módosíthatná a táblát és nem esne szét minden alkalommal. Hiába indítványozta ezt a saját főnökének és a többi igazgatónak. Az volt a válasz, hogy nem érnek rá erre. Ez végül is logikus. Ez csak a vállalat jövő évi üzleti terve volt…John összeszorította az álkapcsát és megint érezte, ahogy felmegy benne a pumpa. Mióta átköltöztek erre a tömegszállásra, egyre többször érzett így. Nem tett neki jót a tömeg. Ahogy az állkapocsizmai megfeszültek, egy pillanatra úgy érezte, mintha homokszemcsék lennének a fogai között. Meg mert volna esküdni rá, hogy még csikorogtak is. Felkapta a fejét és megmozgatta a fogsorait. Nem. Csak tévedett. Mégsem volt ott homok. Még egyet sóhajtott, azután visszatért a táblázathoz. Végre megtalálta a hibát! Nagyon megkönnyebbült, mert másnap megint el kellett küldenie a táblát. Gyorsan kijavította a képleteket, azután 12. verzióként elmentette a változtatást. Az első nyolc verziót a saját főnöke kérte, a többi pedig a különböző részlegek visszajelzései miatt születtek. John már régen nem morfondírozott azon, hogy jó munkát végez-e ha ennyi változtatást kérnek, mert rájött, hogy a vezetőségnek halvány lila elképzelése sincs arról, hogy mit is akarnak valójában. A legtöbben négy évre érkeztek a külföldi anyacégtől. Az első évben felmérték a terepet, ezért semmilyen irányt nem adtak. A második és harmadik évben elkerültek minden olyan döntést, aminek a következménye még az ő terminusuk alatt látszott volna, a negyedik évben pedig már a váltásra készültek és nem akartak a következő ember életét komolyan befolyásoló döntéseket hozni. Így az ott maradók vitték a hátukon a munkát és hozták meg a döntéseket is. Mivel mindenki komolyabb munkát végzett annál, mint ami a saját szintje lett volna, ezért úgy érezte, hogy túl sok a felelősség és ehhez képest pedig túl kevés a pénz. Általános elégedetlenség uralkodott. Attól persze, hogy nagy döntéseket nem hoztak a fejesek, a Johnéhoz hasonló excel táblákat szanaszét tűzdelték, javarészt értelmetlen, megjegyzésekkel és  javaslatokkal. Tisztában voltak vele, hogy ezt kockázat nélkül tehetik a munka látszatát keltve, hiszen az egész ügy még vagy húsz-harminc környi egyeztetésen fog átmenni, vagyis az elején megírt kommentek nagy valószínűséggel eltűnnek a végére. John tudta, hogy tisztességesen végzi a munkáját, vagyis inkább tisztességesen kármentesít. Kevesebbet is kávézott, mint a többiek, szóval nem volt lelkiismeretfurdalása egy percig sem. 

Felnézett és látta, ahogy Magda, a főnöke helyettese közelít felé. A harmincas nő barna haja lófarokban volt összefogva majdnem a feje tetején. Fekete ceruzaszoknyát és türkíz blúzt viselt. Az alakja nem volt különösebben szépnek mondható, mert magas volt, vékony és csontos. John többször elcsodálkozott rajta, mekkorák a lábai. 41, 42-esek lehettek. Nem volt nőies jelenség. 

– Szia John!

– Szia, Magda!  

– Mikor tudod küldeni az üzleti tervet? Ron szeretné átnézni mielőtt kimegy a kommunikációs igazgatónak. Tudod, mekkora hárpia az a nő! – a hangja türelmetlen volt.

– Tíz perc. Már megtaláltam a hibát, amivel visszajött a disztribúcióról. Nem volt egyszerű, mert betettek még egy munkalap…

– Rendben. Várjuk! Küldd, amint tudod! – azzal a nő sarkon fordult és már el is tűnt az ajtóban. 

John állkapcsa megint megfeszült és esküdni mert volna rá, hogy homokot érzett a fogai között. 

“Biztosan csak kiszáradt a szám.” – gondolta és húzott egy nagyott a vizespalackjából. 

Amint tudta, elküldte az excel táblát, azután kiment a kávézóba. Itt volt az ideje, hogy igyon egy teát. Megrendelte a zöldteát, azután figyelte az irodaházban le-föl járkáló alakokat. Volt köztük fontoskodó, aktatáskával sietős, volt, aki úgy vonszolta vissza magát az épületbe, ahogy a vágóhídra mennek a marhák. Volt, aki kifutónak nézte a lépcsőt és húsz centis magassarkúban billegett rajta a haját csapkodva, volt, aki teljesen a gondolataiba merülve baktatott. Szőkék, barnák, vörösek, férfiak, nők, kosztümben és kinyúlt pólóban (ő tuti a fejlesztők közül való volt), sportcipőben és olasz bőrcipőben, nyakban belépőkártyával és kézben laptoppal. Ezerfélék voltak, mégis közös volt bennük az a visszafojtott, dühös energia, ami a cég alkalmazottainak sajátja. John biztos volt benne, hogy ha Máltán a tengerparton meglátná az egyik ismeretlen kollégát, akkor is felismerné ennek az unott és dühös energiának a keverékét. 

– Tényleg olyanok vagyunk, mint egy nagy család – gondolta gúnyosan. – Összeköt bennünket a düh. 

Megint érezte a homokot a fogai között. Szerencsére épp meghozták a teáját és így hamar le tudta öblíteni. A következő tíz percet csendes bambulással töltötte, azután visszament az asztalához. Még egy óra volt hátra a munkaidejéből. Mivel a főnökétől nem jött visszajelzés a táblázattal kapcsolatban, autókat nézegetett a neten. 

Hatkor összepakolt, de azért még kivárt egy negyed órát, csak utána indult el. 

Amikor hazaért a zaklatott Gabyval találta szemben magát. A barátnője az év elején kapott egy igazán hárpia főnököt, akinek semmi, de semmi sem volt jó, amit csinált. Gabyval két éve éltek együtt és lassan eljött az ideje a házasságnak. John azonban nem tudta elhatározni magát. Szerette a nőt, a nála két évvel fiatalabb, ambíciózus nőt, de valahogy akkor sem ment. Gaby az elmúlt harminc évét azzal töltötte, hogy függetlenedjen a szüleitől és szép ívű karriert építsen fel pénzügyesként. Már öt éve az egyik legnevesebb tanácsadó cégnél dolgozott és gyorsan ment felfelé a ranglétrán, amíg az új főnöknője meg nem érkezett. A nő, hatalmas döglött mamut módjára állta el az útját az újabb, még magasabban lévő bársonyszék felé. Gabyt ez hihetetlenül irritálta. Próbálta megkerülni, odébbtolni, felemelni, de egyik módszer sem működött. Nap, mint nap nézegette a nagy szőrös úttorlaszt és a frusztráltságtól hibázni kezdett. Ettől pedig teljesen kiborult. Most is háromnegyed órán át majdnem kiabálva ecsetelte a mamut mai hülyeségeit. John csendben hallgatta. Sajnálta a nőt, mert tudta mennyit dolgozott ezért a pozícióért, de már ezerszer elmondta neki, hogy várjon ki vagy menjen máshová dolgozni. Nem értette, hogy minek teszi ki magát ennek a feszültségnek nap mint nap. Egy ostoba és hatalommániás főnök pokoli. Már épp most is elkezdte volna mondani a nőnek, hogy mondjon fel, de ő megállította. 

– Ne is kezdd! Nem hagyom ott az egészet! Túl sok munkát fektettem már bele! A nagyfőnök szeret, előbb-utóbb a mamut is eltűnik. – Gaby arca vörös volt a visszafojtott dühtől. 

John témát váltott. 

– Mit szólnál, ha elmennénk vacsorázni egyet? – kérdezte, remélve, hogy kizökkentheti a barátnőjét a dühöngésből. 

– Jó. Hová? 

– Nem tudom. Még nem gondoltam végig. 

– Akkor meg minek kérdezed? Így hogyan döntsem el? – Gaby még mindig nagyon dühös volt. 

– Menjünk abba a japán bisztróba. 

Gaby szerencsére bólintott, felvette a cipőjét, felkapta a kabátját és már az ajtóban állt. John most vette észre, hogy még le sem vette a kabátot mióta hazaért. Elindult a nő után. 

Az este többi része is hasonlóan telt, mint az első háromnegyed óra, bár szerencsére John enervált energiájától Gaby is lecsillapodott valamelyest. A nő el sem tudta képzelni, hogy John hogy bírja azt a munkát végezni, amit végez. A főnökség teljesen alkalmatlannak tűnt. Kész csoda volt, hogy az egész cég még működött. Valószínűleg a lendülete vitte még. Gaby kíváncsi volt mikor kezdenek majd megmutatkozni a romlás jelei. 

– Képzeld ma többször is úgy éreztem, mintha homok lenne a fogaim között. – mondta John. 

– Biztos nem tisztították ki rendesen a szellőzőrendszert és belekerült valami apró szemcsés por. – zárta le a témát Gaby. 

Pár percig csend volt, ahogy várták a sushit, azután a nő szólalt meg. 

– Hétvégén anyáméknál kell ebédelnünk. Már kétszer a te szüleidnél voltunk. Meg fognak sértődni. 

John sóhajtott, azután bólintott. Inkább nem fűzött semmilyen megjegyzést a dologhoz. Gaby szülei nem igazán kedvelték őt. Nem volt nekik elég ambíciózus. A lányukat úgy nevelték, hogy harminc éves korára már komoly karriert fusson be, Gaby pedig most, a mamut miatt, már több, mint fél éves késésben volt. Az év elején remélte, hogy ő kapja meg a nő pozícióját, de nem így lett. Azóta sem értette, hogy miért hoztak kívülről valakit a csapat élére. 

Meghozták a sushit, amit mindketten a gondolataikba merülve fogyasztottak el. Hazafelé Gaby egyre bújósabb lett, John gyomra pedig összeszorult. Fáradt volt és semmi kedve nem volt összebújni. Amióta Gaby a mamuttal küzdött, egyre férfiasabb és frusztráltabb volt. Hiába jött-ment csinos magassarkúkban, hiába volt szép hosszú haja, a nőiessége, John vágyával együtt, mintha elpárolgott volna az elmúlt hónapokban. John még reménykedett, hogy valami történik és visszakapja az ambíciózus, de mégis nőies barátnőjét. 

Hazaértek és John kedvesen elhárította Gaby közeledését. Elment zuhanyozni és lefeküdt aludni. Álomtalanul aludt másnap reggelig. Amikor felkelt, megint mintha homokot érzett volna a szájában. Most azonban nem csak néhány apró szemcsét, inkább olyan volt mintha egy egész evőkanál homokot vett volna be a szájába. Gaby már felöltözve jött ki a fürdőből, adott neki egy puszit, azután felkapta a kabátját és kirobogott az ajtón. John próbált nyelni, de a homoktól alig tudott. 

– Lehet, hogy beteg leszek? Influenza? – gondolkodott. 

Felkelt, elkészült és háromnegyed óra múlva az irodában ült. A többiek már szállingóztak befelé. Ellenőrizte az emailjeit, szerencsére a főnökétől semmi sem jött. Ez azt jelentette, hogy küldheti a dokumentumot a kommunikációs igazgatónak. Félve nyomott a küldés gombra. Tudta, hogy a szerencsétlen excel táblát ezzel egyenesen a sárkány barlangjának gyomrába küldi. Ebben az esetben kifejezetten örült neki, hogy nem személyesen kell megbeszélnie vele az ügyet. 

A nap eseménytelenül telt, mivel Johnt a főnöke letiltotta minden más munkáról, amíg az üzleti terv el nem készült. Akkora késésben voltak vele, hogy nem akart kockáztatni. Ebédkor John lement az étkezőbe és grillcsirkét evett salátával, amikor befejezte az ebédet, elment teázni. Ahogy ott ült a kávézóban megint érezte a homokot a szájában, ráadásul a szeme sarkából, mintha egy sivatagi tájat látott volna a kávézó pultja helyén. Odakapta a fejét, de csak Billt, a pincért látta a kávégép mögött szorgoskodni. Megrázta a fejét. 

– Mi a fene van velem? – kezdte idegesíteni a dolog. 

Amikor megérkezett a teája, gyorsan felhörpintette és visszament a helyére. Délután próbálta kideríteni mire utalhat a “homok van a számban” tünet, de nem talált semmi értelmesen az interneten. Többször is érezte, mintha megint szárazon csikorognának a szemcsék a fogai között, ezért igyekezett eltávolítani egymástól a két fogsorát. Estefelé megint úgy látta a szeme sarkából, mintha valami sivatagi jelenet zajlana tőle jobbra, a háta mögött. Ám megint mire odakapta a fejét, csak két kollégáját látta egy harmadik asztala mellett beszélgetni. Se homok, se tevék, kendő sem volt a fejükön.

Kezdett ideges lenni. Ha ez így megy tovább, el kell mennem orvoshoz. Pont mielőtt indult volna, visszaérkezett a táblázata a kommunikációs főnöktől egy meglehetősen lekezelő levél kíséretében. Szerinte ezt az üzleti tervet még alaposan át kell dolgozni, mielőtt egyáltalán alkalmas lenne arra, hogy részletesen átnézze. John tudta, hogy ez az egész nem róla szól, hanem a kommunikációs igazgató és az ő főnöke közti háborúról. Felsóhajtott, azután eldöntötte, hogy másnap beszél majd a főnökével. Leoltotta a lámpáját, összeszedte a dolgait és elindult kifelé. Amikor leért a nagy hallba, megint bevillant a sivatagi kép, de most nem a szeme sarkából látta, hanem pontosan maga előtt. Mintha homokba süllyedt volna a lába. Egyből az jutott eszébe, hogy hogy utálja, amikor homok megy a cipőjébe. Azután a kép megint eltűnt és a cipője újra a gránit burkolaton kopogott. 

Otthon szinte szóról szóra ugyanazt a beszélgetést folytatták le Gabyval, mint előző nap, de most Johnnak nem volt kedve vacsorázni menni. Bekapcsolta a tévét és leült elé, mintha nagyon érdekelné a hírműsor, de egy mondatot sem fogott fel belőle. Gaby közben fel-alá járkált, bepakolta a mosatlant a gépbe és elindította a programot. A mosáson kívül sok házimunkát nem végeztek, mert hetente egyszer jött a bejárónő, aki vasalt, takarított és rendet rakott, ha arra volt szükség. John hálás volt ezért, mert utálta a házimunkát. Pontosan ezért Gabytól sem várta el, hogy megcsinálja. Közös megegyezés volt, hogy alkalmazzanak valakit. A Gaby anyjáéknál dolgozó bejárónőnek pedig pont volt egy szabad napja. Így a helyzet gyorsan megoldódott. 

Johnban megint felmerült a gondolat, hogy meg kéne kérnie Gaby kezét, de mindig olyan fáradtság tört rá, amikor ez eszébe jutott, hogy inkább hagyta az egészet. Tovább bámulta a tévét. Amikor testhelyzetet akart változtatni és letámaszkodott a kanapéra, megint úgy érezte, mintha homokba tenné le a kezét. Körülnézett és azt látta, hogy mindenütt csak homok veszi körül. Eltűntek a fotelek, a könyvespolcok, még a falak is. Ő ott ült a végtelen homoktenger közepén egyedül. Szomjas volt, a fogai között csikorogtak a homokszemek. Már majdnem kiabált Gabynak, de hirtelen eltűnt a kép. Zavarodottan nézett körül. A fura energia Gabynak is feltűnt, kijött a konyhából, ahol éppen teát csinált.

– Mi a baj? – kérdezte.

John hirtelen nem tudta mit feleljen. Azt mégsem monthatta, hogy egy másodperce itt még sivatag volt. Így csak hallgatott. Gaby még egy másodpercig fürkészte az arcát, azután leült mellé a kanapéra és hozzábújt. Johnt annyira sokkolta a helyzet, hogy nagyon terhes volt neki a nő közelsége. Elhúzódott, öt perc múlva pedig felállt és azt mondta elmegy lefeküdni. Gaby értetlenül meredt rá, hiszen még csak fél kilenc volt. 

Másnap John arra riadt fel, hogy forró, süppedő homokon fekszik. Érezte, ahogy a teste egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a puha, folytogató homoktengerben. Körülnézett. Semmi nem volt körülötte csak sivatag. Sehol egy oázis, sehol egy lélek, csak a homok. Felkiáltott és hirtelen mozdulattal felült. Ettől csak még gyorsabban kezdett süllyedni, ahogy a teljes testsúlya a fenekéhez összpontosult. Nem kapott levegőt, a homok már a mellkasáig ért. Rettegett tőle, hogy mi lesz, ha elsüllyed. A szája már így is tele volt undorító, sercegő szemcsékkel. Valahogy sikerült megtámaszkodnia, a keze rátalált egy lapos kőre. A kő segítségével elkezdte küzdelmét a homokkal, ami egyre gyorsabban húzta lefelé a testét. Megpróbált rátámaszkodni és valahogy kitolni magát, pont mint amikor az ember a medence szélén feltolja magát, hogy ki tudjon mászni. Minden erejét bevetette, de nem sikerült. Újra visszaesett és a homok már a nyakáig ért. A teste tehetetlenül vergődött, a karjaival kétségbeesetten összevissza kalimpált valami szilárd fogódzó után kutatva. És akkor hirtelen leverte az éjjeliszekrényén lévő vizespoharat és kancsót. A két karcsú üveg nagy robajjal zuhant le a földre és tört ezer darabra. John tudata visszatért a halószobába. Mereven bámulta a kancsó és a pohár darabjait a földön. Körülnézett, de már nyoma sem volt végtelen sivatagnak, futóhomoknak és a kőnek. Hideg verítékben úszott. Eltartott egy kis ideig, amíg összeszedte magát. Amikor úgy érezte teljesen visszatért a hálószobába, megtalálta Gaby cetlijét, amit a párnán hagyott, hogy ma korábban megy be, mert az idegesítő mamut tegnap megjegyzést tett arra, miért csak fél kilencre jár dolgozni. Ahogy elolvasta a cetlit, megint érezni kezdte a homokszemeket a szájában. Teljesen kétségbeesett. Nem tudta, hogyan akadályozza meg, hogy újra a sivatagba kerüljön. Ekkor bevillant valami. Mi nincs a sivatagban? Víz! John kirohant a fürdőbe és még mielőtt megint teljesen elmerült volna, az arcára locsolt egy nagy adag vizet, kiöblítette a száját. A két mozdulatot addig-addig váltogatta, amíg már nem érezte a homokot a szájában. Elhatározta, hogy a munkahelyén majd keres egy pszichiátert az interneten. Muszáj volt konzultálnia erről valakivel. Most mindenesetre bemegy és megbeszéli a főnökével, hogy mit csináljon a táblázattal. Amint eszébe jutott a munkahelye és a főnöke, megint érezni kezdte a csikorgást a fogai között. Újra a lelocsolta az arcát, azután ivott a vízből. Olyan érzés volt, amilyennek a megváltást elképzelte. Rájött, hogy ez ma nem fog menni. Írt a főnökének egy sms-t, beteget jelentett aznapra. Képtelen volt felöltözni és elindulni. Amint eszébe jutott, a munkahelye, Gaby vagy Gaby szülei, azonnal megjelentek a homokszemcsék a szájában. Hogy ne kelljen azt a szörnyűséget átélnie, amit reggel, el sem mozdult a fürdőből. Arról szó sem lehetett, hogy a laptopját kinyissa vagy bármi más munkának nekiálljon, mert azonnal kiszáradt a szája és érezte benne a homokot. Egész nap ott ült a kádnak támaszkodva. Az első két óra szörnyű volt, mert folyton a munka vagy a Gabyval való kapcsolata jutott eszébe, ettől pedig azonnal jelentkezni kezdtek a tünetek. 

A harmadik órában hihetetlenül dühös lett. Nem értette mi történik vele, mi ez a “fürdőfogság” és miért hagyja cserben az elméje. Dühöngött egy sort, csapkodott maga körül a törülközővel, azután megint csak bambán bámult maga elé vagy két órán keresztül. 

Végül délután kettő fele elkezdtek más gondolatai is lenni. Eszébe jutott milyen jól érezte magát Korfun, a tengernél. Milyen gyönyörűek voltak a tengerisün házak, amiket ott gyűjtött és milyen varázslatos volt Sissi villája. Imádta a tengert, ott nem volt szárazság és a csikorgó homokszemeket bármikor lemoshatta a vízben, ha zavarták. 

– Mikor is voltam a tengernél utoljára? – gondolkodott – Te jó ég, már tíz éve! Hogy elrepült az idő. 

Ekkor eszmélt rá, hogy már vagy fél órája nem érezte visszatérni az ijesztő, csikorgó érzést a szájában. Gondolkodni kezdett. Most már tudatosan idézte fel a munkahelyét és megint egyből érezte a csikorgást. Azután a tengerpartra gondolt. A homokszemek eltűntek. Azután maga elé képzelte Gabyt. Újra homok. Azután a tengert. Megint semmi. Látta maga előtt az asztalát a munkahelyén. Elkezdett kiszáradni a szája és csikorogni benne a homok. Felvillant a sivatag egy pillanatra, de amint a tengerre váltotta az elméjében a képet, azonnal eltűnt a homoktenger és béke volt. John megdermedt a döbbenettől. Csak ült a fürdőben, hátával a kádnak támaszkodva és tesztelte az elméletét. Egy óra múlva nem tudta már tovább tagadni a nyilvánvalót. 

Felállt, kinyitotta a laptopját, megírta a felmondását a főnökének, azután összecsomagolta a holmiját. Mire Gaby hazaért a munkából, a három bőröndje már ott állt útra készen az előszobában. Barátsággal elbúcsúztak, azután összeszedte a bőröndöket és kisétált az ajtón.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe és A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be is! Nem fognak csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyveket, a nagy könyvesboltokban megtalálod!