A sértődés anatómiája – Mi bajuk van a folyton megsértődő embereknek?

Mindenkinek a környezetében vannak olyan családtagok, barátok, kollégák, akiknél biztosan lehet arra számítani, hogy két interakcióból legalább az egyikben megsértődnek valamire. Valamire, ami a másik számára nem tűnik nagy dolognak. Az ilyen viselkedés nagy stresszt visz a kapcsolatokba, hiszen az egyik fél sosem tudhatja, hogy mire számítson – sértődésre vagy normál interakcióra, esetleg a legutóbbi sértődés utóhatásaira.

Én úgy tapasztaltam, hogy a folyton megsértődött felnőttek egyszerűen nem tudják megszerezni azt, amire szükségük van, ezért az érzelmi zsarolás e formájával próbálkoznak. Lehet szükségük több figyelemre, több együtt töltött időre, több elismerésre. Bármi is az, amit nem kapnak meg, ezzel legtöbbször ők maguk sincsenek tisztában. A hiány miatt érzett fájdalmukat a maguk számára a másik által megtett vagy meg nem tett dolgokkal indokolják, amiknek a jelentőségét erősen felnagyítják. Pedig a legtöbb esetben nem is arról van szó, hogy a másik megtett vagy elmulaszott valamit. Ha jobban megnézzük, akkor kiderül, hogy egy elfelejtett születésnap, egy megígért, de lemondott program vagy egy a súlyunkra tett félresikerült megjegyzés miatt nem fog romba dőlni az életünk. Ami ilyenkor romba dől, az a saját fontosságunk, értékességünk, karcsúságunk, szerethetőségünk, stb. tudata. Azt érezzük, hogy nem vagyunk elég fontosak ahhoz, hogy ne felejtsék el a születésnapunkat, elég értékesek ahhoz, hogy velünk akarják tölteni az időt, elég csinosak, stb. 

A sértődés mögött mindig valamilyen értékünk látszólagos elveszítése van. Nem a feledékenység, nem a súlyra tett megjegyzés, nem a felszabadult délután a probléma. A probléma az, hogy az eseményt összekötjük a saját értékességünkkel.

Pedig az önértékelésünknek nem kellene attól függeni, hogy ki hívott fel és ki nem a vendégség után, hogy századszor is elmondja milyen hihetetlenül jó szakácsok vagyunk. Ha jó szakácsok vagyunk, akkor azok vagyunk. Nem kell, hogy századszor is elmondják. Persze jólesik, ha ezt a másik megteszi és ez rendben is van, de ha a hívások száma az önértékelésünk mércéje, akkor bajban leszünk. 

Arról nem is beszélve, hogy amikor valaki megsértődik például a dícsérő hívás elmaradása miatt, akkor gyakorlatilag azt akarja kicsikarni, hogy a másik ember életében neki indokolatlanul kiemelt szerep jusson. Tudom, hogy ez első olvasásra nagyon kegyetlenük hangzik, de azok, akik folyton megsértődnek, gyakorlatilag valami olyat szeretnének elérni, ami lehetetlen. Azt szeretnék, ha a vétkes fél megadná nekik azt a figyelmet, szeretetet, törődést és elismerést, amit a szüleiktől kisgyerekként nem kaptak meg vagyis meggyógyítaná a hiánytraumák miatt kialakult sebeket. Hiszen ezért nem alakult ki stabil, másoktól független önértékelésük. A probléma viszont az, hogy ők ezt tudat alatt még mindig a szüleiktől várják, ezért a párjuk, barátaik, családtagjaik akármennyire is behódolnak az ilyen-olyan követelményeknek, hogy elkerüljék a sértődést, sosem tudják feltölteni ezt a hiányt. Így a kapcsolatok a sértődések által kialakított szabályok mentén megmerevednek és élettelenné válnak, de az, aki felállítja ezt a rendszert sosem lesz elégedett. Így újabb és újabb szabályokat, rituálékat követel, míg végül az együttlét már csak kellemetlen kötelezettséggé válik.

A megoldás ilyenkor is a gyermekkori sérülések meggyógyításában rejlik. Ez nem egy gyors folyamat, de úgy gondolom, hogy ez az egyetlen igazán hatásos módszer. Tudom, hogy több száz könyvben olvashatunk olyan megoldásokról, hogy a tükör előtt állva mondjuk el magunknak ezerszer milyen értékesek és egyediek vagyunk, vagy hagyjunk magunknak kis üzeneteket az asztalunkon a jó tulajdonságainkat fellistázva. Szerintem, ezek a módszerek nagyon sok energiát követelnek és nem is oldják meg tartósan a problémát. Saját magunknak kell meglátni a valódi okokat, átélni a hiány fájdalmát és utólag feltölteni azokat a szeretet-, figyelem- és elismeréstartályokat, amik üresek.

Ha legközelebb megsértődik ránk valaki, forduljunk felé empátiával, hiszen mély fájdalommal küzd, de azt ne hagyjuk, hogy átvegye az életünk felett az irányítást. Jogunk van megvédeni a saját határainkat és az életenergiánkat.