Sámánasszony

A sámánasszony háromszáz éves volt, legalább is a faluban terjedő legenda szerint. Az erdő közepén élt egy egészen nagy, de összedőlni látszó viskóban. Senki sem járt még nála, csak azt tudták, hogy valahol a vízeséstől nem messze lakik. A sámánasszony időnként megjelent a környező falvakban és mindenféle portékákat kínált a piacokon. Készített kagylókból, kavicsokból, állatok fogaiból nyakláncot, voltak nála mindeféle fűszerek és gyógyteakeverékek. A faluba rendszerint két-három hetente érkezett egy kézikocsit húzva, ami tele volt a kincseivel. A kocsit este szinte mindig teljesen üresen húzta haza. A falubeliek féltek is tőle, ugyanakkor tisztelték is. Rendszeresen előfordult, hogy megjelent, amikor valaki nagybeteg volt és hozott valami tea- vagy gyógyfűkeveréket, amitől az illető meggyógyult. Máskor azonban hiába várták a betegek mellé, nem jelent meg. 

Egyszer egy kisfiú megkérdezte tőle, hogy miért nem gyógyította meg az apukáját, mire az asszony csak annyit mondott, hogy az apja nem akart meggyógyulni, mert elvégezte már a dolgát. 

A kisfiú haragosan válaszolt neki, hogy az ő apukája bizony nem akarta őt otthagyni. A sámánasszony erre elmosolyodott, megsimogatta a fejét és azt mondta: 

– Majd ha nagy leszel, megérted –  azután a kisfiú kezébe nyomott egy cukorkát, amit ő egyből be is kapott, bár még mindig duzzogott. A cukorkában is gyógyfüvek voltak, amelyek segítettek, hogy a kisfiú elengedje a múltat. A sámánasszony ezt a cukorkát találta az egyik leghatékonyabb gyógyszernek. Azt tapasztalta, hogy a legtöbb emberen a múlt elengedése segít a leginkább, de ezt sosem mondta senkinek, inkább csak finomságként osztogatta a cukorkáit. 

Még nem telt el két hét a sámánasszony legutóbbi látogatása óta, amikor egyik este megjelent a faluban. Akik meglátták, megijedtek, mert tudták, hogy valami baj történik majd az éjszaka és csak remélték, hogy nem az ő szeretteikkel.  

Mindenki iszkolt a sámánasszony útjából. Voltak, akik úgy gondolták, hogy ő maga hozza a bajt, azért tudja mindig mikor kell megjelenni, de valójában az asszony megérezte, ha valami történni fog. Ilyenkor összeszedte a kocsijába az összes gyógyfüvét, teáját, mindent, ami hasznos lehetett és elindult a faluba. Amikor odaért beült a kocsmába, kért egy sört és várt. Mindenki tudta, hogy hol keressék. Volt, hogy egész éjszaka vagy egész nap ott ült a pultnál és beszélgetett a kocsmárossal, akivel az évek alatt egészen közeli kapcsolatba került. Olyan közelibe, amilyen közelibe az ember fia egy sámánasszonnyal kerülhet, akit két-három hetente ha lát. A kocsmáros terjesztette el róla, hogy háromszáz éves és hogy végig ott lakott a kunyhójában az erdő közepén, pedig tudta, hogy a nő mindössze negyven körül lehetett. Mindegy volt, a sámánasszonnyal való “bizalmas” kapcsolata sok vendéget hozott az ivóba az asszony egy-egy látogatása után, ez pedig igen jó bevételt jelentett. Mindenki tudta, hogy az asszonyról szóló bármilyen információért cserébe inni kellett, így aztán a vendégek a sörük mellé hátborzongató történeteket kaptak szórakozásként, a kocsmáros pedig szépen csillogó érméket vághatott zsebre még az asszony látogatása után két-három nappal is. 

Aznap este a sámánasszony egy félreeső asztalhoz ült le az egyik sarokba. Késő volt, de így is sokan voltak a kocsmában. Amikor belépett, hirtelen mindenki elhallgatott. Letették a poharakat és igyekeztek fejben végigvenni a rokonságukat, hogy mindenki megvan-e és bizonyosan jól van-e. 

Az asszony behúzta a kocsiját az asztal mellé és odaintette a kocsmárost. 

– Jó estét! Egy sört kérek! – mondta neki. 

– Jó estét! Hozom máris. Beteg valaki? – kérdezte a házigazda félretéve a kertelést. 

– Még nem – válaszolta a nő kelletlenül.

A kocsmáros sarkon fordult és elvonult a pulthoz útközben olyan pillantásokat vetve mindenkire, akivel csak összeakadt a tekintete, mint aki már mindent tud. A többiek kíváncsian fürkészték az arcát, hogy megtudják ma este melyik házat csapja meg a halál szele. A kocsmáros kivitte az asszonynak a sört és megint igyekezett szóba elegyedni vele. 

– Hideg az este, nemde? – kérdezte a nőt. 

– Igen, egészen elgémberedtek az ujjaim – mutatott a kocsijára a sámánasszony. 

– Mi szél hozta erre ilyen későn? 

– Szükség lesz a füvekre – bökött a fejével a kocsi felé a nő. 

A kocsmáros látta, hogy több információt most nem tud kiszedni belőle, ezért inkább visszavonult. Eltelt egy óra, azután kettő és az asszony még mindig hallgatagon ült sárszínű ruháiba burkolózva a kocsma sarkában. 

A kocsmáros kezdte elveszíteni a türelmét, hiszen mégiscsak ott rágta már a fülét a kíváncsi vendégsereg, akik tudni akarták mi fog történni az éjszaka. Az asszony azonban rendíthetetlen volt. Ahányszor újabb sört vitt neki és megpróbálta megtudakolni mi a jövetele célja, ugyanazt a választ kapta:

“Szükség lesz a füvekre.”

A harmadik próbálkozás után a kocsmáros feladta a dolgot és csendben hozta-vitte az asszony asztala és a pult között a teli és az üres korsókat.

Éjfél után húsz perccel kicsapódott a kocsma ajtaja és a kovács jelent meg az ajtónyílásban. Hatalmas, erős ember volt, de most egészen kicsinek látszott a rettegéstől. 

– Itt van az asszony? – kiáltotta miközben a tekintetével kétségbeesetten pásztázta a kocsmát. 

– Itt vagyok – állt fel a nő – Mehetünk – mondta nyugodtan. 

A kovács megfogta a kézikocsi húzókáját és öles léptekkel elindult kifelé. Az asszony meg akart állni a pultnál fizetni, de a kovács magával húzta, közben pedig odaszólt a kocsmárosnak, hogy ő majd másnap rendezi a számlát. 

Az egész jelenet nem tartott tovább fél percnél. A kocsmában megfagyott a levegő, de nem amiatt, mert a kinti hideg besurrant a nyitva hagyott ajtón át. Mindenki tudta, hogy a kovács neje várandós és hogy a babának másfél hónap múlva kellett volna megszületnie. 

A kovács szinte futott, az alacsony asszony alig bírta követni. Miközben a házához siettek az asszony kérdezgette a férfit. 

– Mi történt a feleségeddel? 

– Ma megindult a szülés, de még nincs itt az ideje. Valami gond van, a bába kétségbe van esve. Azt mondja túl kicsi a baba és a nyakán a köldökzsinór. Nem meri kihúzni, a feleségem meg teljesen ki van merülve. 

– Mióta vajúdik? – kérdezte a nő. 

– Legalább hat órája.

Megérkeztek a házhoz. Ahogy beléptek a bába ijedten félrehúzódott az asszony útjából. Nem szerette a mágiát, félt a titokzatos asszonytól, de azt is látta, hogy az ő tudománya bizony nem lesz elég ahhoz, hogy megmentse anyát és gyermekét. 

Az asszony higgadtan odalépett a nőhöz és mélyen a szemébe nézett. A nő arcán kimerültség, kék szemében rettegés tükröződött. Az asszony fél percig vizsgálta a tekintetét, azután elmosolyodott.

– Minden rendben lesz! – mondta neki. 

– Hozzanak még forró vizet! Csináljanak ebből a keverékből teát! Kérek egy kisebb kanalat! Maga pedig faragjon egy vékonyka, sima, tompa végű, húsz centis pálcát nekem! – az apa úgy állt és bámult a nőre, mintha egyetlen szavát sem értené. Az asszony rászólt:

– Gyerünk! Kell az a pálca! 

A férfi az erélyes hangra összerándult és elindult egy megfelelő ágat keresni, amiből kifaraghatta a pálcát. 

A nő eközben újra sikítani kezdett. A baba feje már látszott, de az is hogy valami miatt nem tud továbbjönni. A bába odahozta a forró vizet és elkészítette a főzetet. A sámánasszony látta, hogy mind a baba, mind az anya olyan kimerült, hogy kevés idejük van hátra. 

Elvette a bábától a teát és elkezdte kanalanként belediktálni az anyába. A nő prüszkölt, köpködött, mert a teának borzalmasan keserű íze volt, de azért amennyit csak bírt lenyelt belőle. A szörnyű íz ellenére valahogy ellazult, megnyugodott a löttytől és egy kicsit mintha el is tompult volna. 

A sámánasszony, amíg várta a tea hatását, újabb feladatot adott a bábának. 

– Ezzel a kenőccsel kenje be lent! – a bába elképedve nézett rá és nem mozdult. 

– Gyerünk! – ripakodott rá az asszony. 

A bába elvette a kenőcsöt és elkezdte bekenni az anyát. Fogalma sem volt mi a fenét csinálnak, de ő is annyira rettegett, hogy eszébe sem jutott ellenállni. Miközben tette amire utasították, motyogva imádkozott, hogy a baba és az anya is túlélje ezt a borzalmas éjszakát. 

A sámánasszony eközben elővett és pár gyors mozdulattal megélezett egy apró, tompa végű kést. 

A nő megint sikított, de a hangjából érződött, hogy már nem sok ereje maradt. Ekkor a sámánasszony a szájába adott még egy kanál furcsa füvekből és magvakból álló keveréket, majd egy korty vízzel lenyelette vele. 

Amikor ez megvolt, odalépett a nő két lába közé, a bábát utasította, hogy amint elvégzi a metszést, azonnal ragadja meg a gyereket és húzza teljes erőből. A bába tiltakozni akart, mert a köldökzsinór miatt ez a művelet igen veszélyes volt, de a sámánasszony csak annyit mondott:

– Gyorsan, határozottan! Érti? Mindegy mennyire sikít az anyja! Most!

Az asszony elvégezte a gátmetszést, az anya felsikított, minden tiszta vér lett. A bába benyúlt, megragadta a baba fejét és teljes erejéből húzta. A baba feje végre háromnegyedig kint volt, az anya sikítva vergődött, a vér mindent elöntött, a baba még mindig fuldoklott a köldökzsinórtól, a bába pedig küszködött. Ekkor a sámánasszony letette a tompa végű kést, kitapogatta, aztán megragadta a köldökzsinórt és átrántotta a baba fején. A baba nyaka végre kiszabadult, a bába kihúzta, az anya pedig elájult. 

A sámánasszony elvette a babát a bábától és utasította, hogy térítse magához az anyát. 

A bába pofozgatta a nőt, de ő nem tért magához. 

– Hol van már az a pálca? – kiáltotta el magát a sámánasszony. Körülnézett és meglátta a kovácsot az ajtóban állva. Az arca halottsápadt volt, a kezében ott szorongatta a pálcát. A szobára néma csend telepedett. A baba nem sírt fel, az anya elájult. A sámánasszony odalépett kezében az újszülöttel, kikapta a férfi markából a pálcát és ledugta a baba torkán, hogy kitisztítsa. Amikor ez megvolt a porai egyikéből egy csipetnyit odatett a baba nyelvére, mire a baba végre felsírt. 

– Ez már rendben lesz – mondta és odaadta a véres, csatakos újszülöttet a bábának, aki elkezdte lemosdatni. 

A sámánasszony odalépett az anyához és felhúzta a szemhéját. A nő tekintete tompa volt és élettelen. A sámánasszony véres kézzel kotorászni kezdett a kis kocsijában lévő textilbugyellárisok között, amikben a csodaszereit tartotta. Végre ráakadt a megfelelőre. Sietve felnyitotta az apró zsákot és kivett belőle egy diónak látszó valamit. Gyors mozdulatokkal porrá törte és a port az anya nyelvére szórta, ezután megnézte, mi a helyzet a vérzéssel. Amikor látta, hogy a vérzés végre eláll, azonnal elkezdte ütemesen ütni a nő mellkasát. A látvány annyira szörnyű volt, hogy az apa oda akart lépni, hogy megakadályozza, de a bába, kezében a kisfiúval, közbelépett. 

– Hagyja! Megállt a szíve, ez az egyetlen esélye! 

Az apa szeméből könnyek csorogtak. Rá sem nézett a fiára. Nem bírta levenni a szemét a képtelen látványról, ahogyan a sámánasszony ököllel veri az ájult felesége mellkasát. A szíve minden dobbanását érezte a torkában és ha tehette volna, ezt az erősen, ütemesen verő szívet odaadta volna a feleségének. 

Hosszú percek teltek el. A gyerek sírt, a bába próbálta nyugtatgatni, az apa mereven állt és még mindig csak bámulta a feleségét kitartóan püfölő sámánasszonyt. 

Újabb másodpercek vánszorogtak tova, de semmi sem történt. A kovács szeméből most már patakokban folytak a könnyek. Némán zokogott. 

Azután egyszercsak a sámánasszony rákiáltott a nőre: 

– Gyerünk! Ébredj már! – a hangja most olyan volt, mint az orkán. Betöltötte a szobát. Nem kétségbeesett, hanem szigorú, mély, erős, rendre utasító. Mintha Isten zengő hangja szólt volna rajta keresztül. 

És akkor az anya felhördült, összerándult és kinyitotta a szemét. 

A bába felkiáltott: 

– Hála Istennek!

Az apa odarontott, átölelte a feleségét és össze-vissza csókolgatta. Az anya, amikor magához tért, a tekintetével a gyermekét kereste. A bába a karjába adta a kisfiút. A férfi arcán most már örömkönnyek peregtek, ahogy átölelte a családját. 

A sámánasszony lemosta a kezét a lavórban és összepakolta a textilbugyellárisait. Amikor végzett, két zsákocskát odaadott az apának. 

– Ezekből a keverékekből minden nap kétszer főzzenek teát és igya meg, hogy megerősödjön és pihenjen sokat!

Az apa megköszönte a sámánasszony segítségét és kérdezte mivel tartozik. Az asszony elmosolyodott és annyit mondott: 

– Vegyen majd a kincseimből, amikor egy hét múlva jövök a vásárra! – azután rámosolygott még az anyára, intett a bábának és kihúzta a kocsiját az ajtón. A bába egy ideig nézett még utána és amikor a sámánasszonyt elnyelte a sötétség, becsukta az ajtót.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe és A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be is! Nem fognak csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyveket, a nagy könyvesboltokban megtalálod!