Párkapcsolat extrával

Gyakori panasz a párkapcsolatokban, hogy valaki állandóan elveszi az időt és az energiát az együtt töltött minőségi időtől. Van, amikor ez a munka, van amikor egy szülő, van olyan amikor egy testvér vagy egy barát annyira fontos a másiknak, hogy úgy érezzük, ez az extra személy vagy dolog állandóan ott leselkedik a sarkon, hogy belerondítson a vasárnapi programunkba. 

Természetesen itt nem arról van szó, hogy az embernek vannak normális kapcsolatai a párkapcsolatán kívül, hanem arról, amikor egy-egy kapcsolat olyan mértékig szól bele a pár életébe, ami megkérdőjelezi, hogy ki van az első helyen a párunk életében. 

Sajnos sokszor, amikor az ember megpróbál erről beszélni a másikkal, komoly ellenállásba ütközik. Ugyanis a legtöbbször elmaradt programokat, az időfaktort és hasonló példákat tudunk csak érvként felhozni, amikor jelezzük a másiknak, hogy bánt minket a mellőzöttség. Ezeket az érveket cáfolni könnyű, hiszen az elmaradt program a legtöbbször pótolható és a legtöbb pár esetében a párok több időt töltenek együtt, mint amennyi időráfordítást az “extra” kapcsolat igényel. Így a vitát könnyedén le lehet rendezni azzal, hogy a magát elhanyagoltnak érző fél túlzottan követelőző és csak le akarja választani a párját a régebbi kapcsolatairól. Az, aki elhanyagoltnak érzi magát, egy ilyen vita után csak csalódottabb lesz, hiszen hiába látja ő is akár logikusan, hogy kevesebb az “extra” kapcsolatra fordított idő, hiába látja, hogy később bepótolták az elmaradt programot, valahogy mégis úgy érzi, második helyen van. Ez pedig nagyon fáj. 

Az ok, ami a félreértés mögött van és amit az elhanyagolt fél általában nem tud jól elmagyarázni azok a láthatatlan, de jól érezhető érzelmi kötődések. Az elhanyagolt fél, töltsenek vele akármennyi időt is, azt érzi, hogy a másik érzelmi kötődése erősebb, intenzívebb valaki vagy valami más iránt. Ezt a hiányérzetet pedig nem könnyű elmagyarázni a másik félnek. 

A helyzetet bonyolítja az is, hogy a másik fél sokszor olyan tudatalatti programok, kötődések miatt viselkedik így, amiket még gyerekként vagy fiatal felnőttként programoztak bele a szülők, tanárok, edzők vagy barátok, akár akaratlanul is. Az ilyen programok általában valamiféle félelmen alapulnak, méghozzá erőteljes félelmen. Mondjuk a szülő vagy a testvér elvesztésének félelmén vagy a kiközösítéstől való félelmen vagy az elhagyatottságtól, magalázástól való félelmen. Ezek pedig nagyon erős motivációt jelentenek, amikor bekapcsolódnak a felnőtt életében és ilyenkor minden idegszálunkkal arra figyelünk és az ellen küzdünk, hogy megtörténjen az, amitől rettegünk.

A magát elhanyagoltnak érző pár ennek a figyelemnek az intenzitását érzi és ezt fordítja le arra, hogy a másiknak sokkal fontosabb az a másik kapcsolat. Csakhogy itt nem felnőttek egymás közti, kölcsönös és kiegyensúlyozott kapcsolatáról beszélgetünk, hanem egy bepánikolt kisgyerek önkéntelen reakcióját hasonlítjuk egy felnőtt párkapcsolathoz. 

Az egó ilyenkor persze sürgeti az embert, hogy csapjon az asztalra, mert semmi nem lehet fontosabb, mint az adott párkapcsolat, de tapasztalatból mondhatom (mindkét oldalt értve), hogy ez nem vezet sehova. A magát elhanyagoltnak érző párnak ilyenkor el kell hallgattatnia az egóját és a fentieket elmondva a párjának, meg kell kérdeznie őt, hogy hajlandó-e ránézni arra, hogy mi áll a túlzott reakciója hátterében. Ha elég fontosan vagyunk a párunknak, akkor előbb-utóbb rá fog nézni az okra valamilyen önismereti módszerrel. Ha nem, akkor el kell fogadnunk, hogy még nincs itt az ideje a dolognak és el kell döntenünk, hogy maradunk-e vagy megyünk. Ez már a mi felelősségünk önmagunk felé. 

Tapasztalataim szerint az a leghatékonyabb módszer, ha először magunkat vizsgáljuk meg, hogy nem követelünk-e túlzottan sokat, hogy nem egy gyerekkori trauma miatti elhagyástól való félelmünkben akarjuk-e a párunk minden idejét, energiáját. Ha kiderül – és sokszor az a helyzet, hogy ezzel is probléma van, ha olyan párt választottunk, aki “extrával” jön a párkapcsolatba –, akkor ezen nekünk is dolgoznunk kell. 

Ha azonban nem a mi készülékünkben van a hiba, akkor higgadtan el kell magyaráznunk a párunknak, hogy nem a mérhető, látható dolgok okozzák a problémát, hanem pontosan az olyan mérhetetlen, láthatatlan dolgok, mint az érzelem intenzitása. Érdemes elmagyarázni neki, hogy sejtjük mi lehet az oka és megértjük, hogy egy kisgyerek traumáján alapuló érzelmi reakció mindig intenzívebb lesz, mint egy felnőtt párkapcsolat kötődése. Magyarázzuk el, hogy nekünk ez fájdalmas és kérjük meg, hogy próbáljon meg tenni valamit azért, hogy meggyógyítsa a traumát. 

A legjobb, ha a pár mindkét tagja elindul ezen az úton és a magát elhanyagoltnak érző fél is megnézi, hogy miért került ebbe a helyzetbe. Mindig van mit tanulnunk önmagunkról