A nap, amikor Atlasz letette a válláról az eget

Az emberek az egó működést a legtöbbször olyan viselkedésmintákkal azonosítják, mint a kapzsiság, a törtetés, a morál nélküli szerzés, a hideg-szívűség, az empátia hiánya, az ítélkezés. 

Nagyon sokan úgy érzik, hogy mindenképpen szeretnék elkerülni ezeket az egó-csapdákat és ezért mindent meg is tesznek. Csakhogy sokan átesnek a ló másik oldalára, ami pontosan olyan egó-célokon alapuló működéshez vezet, amit el akartak kerülni. Lássuk be, a ló egyik oldalán is a talaj van, de a másikon is. Lehet, hogy más a látkép az egyik és a másik oldalról, de alapvetően az egyik és a másik esetben is a földön állunk, azaz nem szívből, hanem az egónk által megtévesztve működünk. 

Hogy mit is jelent ez? Azt, hogy azokat az embereket, akik meg akarják menteni a világot, az emberiséget, az óceánt vagy bármi mást, gyakran ugyanolyan önös érdekek vezetik, mint azokat akik más élőlényekre fittyet hányva, gátlástalanul csak a saját malmukra hajtják a vizet. Tisztában vagyok vele, hogy ezért az állításért sokan azonnal megköveznének, de aki nem csapja le azonnal felháborodva a laptopja tetejét vagy nem hajítja el a telefonját, amint ezt elolvasta és hajlandó egy kicsit jobban körülszaglászni a saját hiedelmei és tudatalatti programjai háza táján, talán találhat valamit ebben a cikkben, ami segít abban, lebontson még egy csalóka réteget az egójából. 

Mindenki tudja, aki valaha önkénteskedett valamilyen szervezetnél vagy csupán mindent megtett egy másik élőlényért, hogy milyen könnyű eljutni odáig, hogy az ember teljesen megfeledkezik a saját igényeiről, sőt sokszor még a közvetlen környezete igényeiről is, és minden energiáját, figyelmét az előtte álló feladatra összpontosítja. Vannak akik ezt olyan szintre emelik, hogy a közvetlen környezetük energiáját is becsatornázzák a magukra vállalt feladat elvégzésére. Gyakran mindezt úgy teszik, hogy észre sem veszik, mit is csinálnak valójában. 

A mindent háttérbe szorító fókusz működik is ideig-óráig anélkül, hogy komoly frusztráció ne alakulna ki bennünk, de egy idő után, ha nem tartunk egyensúlyt a saját igényeink kielégítésében és a másoknak való segítség nyújtásban, akkor nem lehet elkerülni azt, – és ezt saját tapasztalatból is mondom – hogy nagyon dühösek legyünk. A düh itt is azt jelzi, hogy valaki átlépte a határainkat, ebben az esetben mi magunk. Nem az a felelős a dühünkért, akinek vagy aminek segítünk, legyen az illető bármilyen elesett is, mert mindig a mi felelősségünk az, hogy meghúzzuk a határainkat és eldöntsük, hogy kinek, minek mennyi energiát adunk. A probléma az szokott lenni, hogy ezt a dühöt a legtöbbször nem is akarjuk bevallani magunknak. Ennek két oka van, az egyik a szégyenérzet, hiszen milyen ember az, aki dühös lesz, ha segít valakin vagy valamin? A másik pedig az, hogy ha belátnánk, hogy nem esik jól ennyi energiát allokálnunk erre vagy arra a célra, akkor nem tudnánk tovább csinálni, amit csinálunk és ezzel csökkenne az az elégedettség érzet, amit abból nyerünk, hogy jót cselekszünk. 

A legtöbbször alkalmazott megoldási minta a felgyűlt feszültség levezetésére az, hogy elkezdjük átirányítani a dühünket valakire. Például azokra az emberekre, akik szerintünk okozzák az adott problémát, amit meg akarunk oldani, vagy arra, akinek vagy aminek segíteni akarunk, vagy azokra, akik nem állnak vállvetve mellettünk teljes fegyverzetben, csak közönyösen nézik ahogy küszködünk.

Amint elkezdjük felvenni ezt a fajta sündisznó magatartást, egyre több helyen látunk ellenséget, és egyre erősebb dühöt érzünk. A szívből jövő jócselekedet energiája és természetes öröme eltűnik és átveszi a helyét a magányos hős/hősök frusztrált és egyre kimerítőbb küzdelme a gonosz világ szörnyűségeinek eltörléséért. Ez pedig már távolról sem őszinte, egótlan cselekedet, hanem pontosan a ló másik oldala, ahol az egónk nem mindenkin átgázolva próbálja meg sikerrel, pénzzel, szexszel vagy mással igazolni a saját értékét, hanem önmagát szentnek beállítva tetszeleg, hogy értékes legyen.

 Ha képtelenek vagyunk meglátni, hogy vannak határaink, hogy van egy bizonyos még frusztráltság nélkül adható energiamennyiségünk és hosszú távon kimerítjük magunkat, akkor pontosan úgy vesszük fel a vállunkra az ég súlyát, ahogy Atlas kénytelen volt ezt megtenni. A saját határaink folyamatos áthágásával jön a düh, amit leggyakrabban a világra vetítünk ki, ezzel egyre jobban elidegenítjük magunkat a többi embertől és mivel őket gonosznak, de legalábbis tehetetlennek látjuk, egyre inkább úgy érezzük, nekünk magunknak kell mindent megoldanunk és ettől csak még dühösebbek leszünk. Ez egy ördögi kör, amit csak azzal lehet megtörni, ha őszinték vagyunk önmagunkkal és belátjuk, hogy hol van az a határ, aminél többet nem tehetünk egy ügyért, bármennyire is szeretnénk. 

Minél kevesebb dícséretet, elismerést, elfogadást kaptunk gyerekkorunkban a szüleinktől és úgy általában a környezetünktől, rendszerint annál erősebb a motivációnk arra, hogy a vállunkra vegyük a világ súlyát. Egyfelől azért, mert be akarjuk bizonyítani magunknak, hogy jók és értékesek vagyunk, másfelől azért, mert vágyunk arra, hogy a szüleink végre elismerjenek. 

Véleményem szerint nagyon fontos az, hogy az ember felismerje ezt a mintát és átküzdje magát azon az erdőn, amibe az elismerés iránti vágya sodorta. Senki sem képes Atlaszként hatalmas súlyt vinni a vállán egész életén át és ha józan ésszel belegondolunk, minek is akarná ezt tenni bárki? Mindannyian békés, boldog, kiegyensúlyozott életre vágyunk, aminek természetesen része az is, hogy segítséget nyújtunk másoknak, kiállunk ügyek mellett, amelyek fontosak számunkra, de tesszük ezt úgy, hogy saját magunkra, a saját életünkre és a lelki egészségünkre is tekintettel vagyunk és nem úgy, hogy dühtől hajtott, füstölgő gőzmozdonyként rohanunk át a végeláthatatlan napi teendőinken. 

Ha azt vesszük észre, hogy napi szinten dühöngünk, napi szinten szidunk és elítélünk embereket, helyzeteket hangosan vagy magunkban, ha úgy érezzük, hogy teljesen kimerültek vagyunk és a terhek úgy nyomják a vállunkat, mint az ég súlya Atlaszét, akkor érdemes mélyebben megvizsgálni, hogy mi is a valódi motivációnk arra, hogy segítséget nyújtsunk. Ha az a gondolat, hogy letegyünk feladatokat, hogy abbahagyjuk a segítségnyújtást legalább egy kis időre, pánikkal tölt el bennünket és úgy érezzük, hogy nélkülünk fejre állna minden, akkor biztosak lehetünk benne, hogy Atlaszként működünk és hogy önmagunkban kell rendet tenni először, hogy egy egészségesebb egyensúlyt találhassunk. 

Amint sikerül feldolgozni azokat a beragadt gyerekkori érzéseket, amik miatt túlzottan sok energiát adunk másoknak és nem figyelünk eléggé önmagunkra, képesek leszünk egyensúlyt teremteni az életünkben és ezáltal sokkal őszintébb szeretettel tudunk fordulni azok felé az élőlények felé, amelyeken segíteni, és azok felé a dolgok felé, amelyeken változtatni szeretnénk.