Mit mondjunk, amikor megtörténik a kimondhatatlan?

Mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor valakinek, aki nagyon fontos nekünk, az élete fenekestül felfordul. Meghal a párja, súlyos baleset éri, beteg gyermeke születik, leég a háza vagy kiderül róla, hogy halálos beteg. 

Mi történik ilyenkor? 

A máskor jól bevált módszereink csődöt mondanak. A humor nem működik, az okos megoldások felvetése dühöt vált ki, a kérdéseinkre csend a válasz és a figyelmet esélytelen elterelni arról, ami betölti a másik teljes tudatát – a tragédiáról. 

Valljuk be, ez a helyzet piszok nehéz! Két dolog miatt is. Egyrészt, mert látnunk kell a családtagunkat, barátunkat, ahogy az élet felkapja és földhöz vágja olyan erővel, hogy nem tudjuk képes lesz-e még egyáltalán felállni. Másrészt pedig, mert ettől egyből feltör belőlünk a saját félelmünk, hogy mindez velünk is bármikor megtörténhet.

Erre sokan úgy reagálnak, hogy eltűnnek, mások pedig görcsösen próbálnak megoldást keresni a problémára. Hiszen, ha mi találunk megoldást, akkor ha a mi életünkben eljön egy hasonló pillanat, majd azt is tudjuk kontrollálni. Miközben menekülünk a saját félelmeink elől, azt nem vesszük észre, hogy a másikat mennyire megsebezzük ezzel. 

Neki a legtöbbször nincs szüksége arra, hogy humorral elfedjük a tragédia súlyosságát, mert a szőnyeg alá söpört végtermék akkor is büdös, ha nem látjuk. Nem segít rajta, ha okos megoldásokat javasolunk, mert a lelke padlót fogott és ahhoz sincs ereje, hogy megrágjon egy szelet kenyeret, nemhogy hosszú távú tervek kivitelezéséhez. Így csak egy nyomasztó és kivitelezhetetlen feladatlistát teszünk a nyakába, amitől még életképtelenebbnek érzi magát. Ettől pedig dühös lesz. 

A kérdéseink a pontos helyzetről nem vezetnek sehová. Higgyük el, hogy a másik elég értelmes és már végigrágta magát a lehetséges, sőt még a lehetetlen megoldásokon is. Van, amikor nincs megoldás. 

Ha pedig el akarjuk terelni a figyelmét a tragédiáról az pont olyan, mintha egy a szoba közepén álló elefántról nem akarnánk tudomást venni. 

Ezek a reakciók azt kommunikálják a másiknak, hogy nagyon kellemetlen mellette lennünk ebben a helyzetben és elvárjuk tőle, hogy változtasson ezen. Mindez rólunk szól. A mi félelmeinkről, a mi kényelmetlenségünkről. És ezzel nem segítünk. 

Egy ilyen helyzet nemcsak annak bátorságpróba, akivel megtörténik – bár kétségtelenül neki a legnehezebb – hanem a környezetének is.

A tanács, amit ilyenkor mindenki ad a családtagoknak, barátoknak, hogy “Csak legyél ott neki!”. A gond az, hogy nem tudjuk hogyan tegyük. Pedig nem is olyan nehéz.  

Hadd idézzem Adrienne Haslet-Davis-t – aki egy balesetben elveszítette a bal lábát – és azóta igyekszik megosztani a tapasztalatait, hogy mások minél jobban tudjanak segíteni a szeretteiknek: 

“Érzékeld a szoba hőmérsékletét! Ha dühösen dobálnak dolgokat, adj nekik valamit, amit eldobhatnak! Ha nevetnek a tévén, amikor szerinted sírniuk kéne, nevess velük! Ha csendben ülnek, ülj mellettük csendben!… Csak legyél jelen!”

Fontos, hogy tisztában legyünk azokkal az érzelmi stációkkal, amelyeken az ember általában átmegy egy tragédia után. A gyász és feldolgozás szakaszainak ismerete segít, hogy segíthessünk. Nem elfojtani vagy megkerülni őket, hanem átélni. 

És még egy fontos dolog: ne mondjuk soha, hogy tudjuk min megy keresztül a másik, csak akkor ha valóban átéltük már ugyanazt! Ne vegyük el a másik jogát, hogy erőtlen, bizonytalan, szomorú vagy bármi más legyen annyi ideig, amíg csak szükségét érzi. Ne kommunikáljuk akaratlanul is, hogy íme itt vagyunk mi, akik már átéltük ezt és megoldottuk! 

Nagyon nagy ereje van annak, ha bevalljuk, hogy fogalmunk sincs min megy keresztül, de nagyon szeretjük, itt vagyunk vele/érte és minden vágyunk megérteni őt.