Miért nem tudják elérni az igazán vágyott céljaikat a kaméleonok?

Gyakran kérdezik tőlem, hogy mi akadályozza meg az embert a céljai elérésében? Miért van az, hogy bármennyire is kedves a szívünknek egy cél, mégis elszivárog az energia a megvalósításából a kezdeti fellángolás után? Ennek sokféle oka lehet, de az a tapasztalatom, hogy első lépésként érdemes megvizsgálnunk a kapcsolatainkat abból a szempontból, hogy mennyire kell kaméleonként viselkednünk bennük és mennyire lehetünk önmagunk. El is magyarázom, hogy miért gondolom így!

Amikor nem önmagunkat adjuk a kapcsolatainkban, hanem kaméleonként alkalmazkodunk a többiek elvárásaihoz, azzal nemcsak az a probléma, hogy nem tudunk őszintén kapcsolódni a többi emberhez. Nyilvánvaló, hogy ha elrejtjük az igazi arcunkat, esélyünk sem lesz valódi kötődésen alapuló emberi kapcsolatok kialakítására, hiszen a félelmeink miatt mindenképpen valamiféle szerep eljátszására kényszerülünk. 

A kapcsolatok, amelyekben el kell rejtenünk az igazi énünket sok-sok energiát elvisznek, hiszen állandóan figyelnünk kell rá, hogy “szerepben maradjunk”. Minél több ilyen kapcsolatunk van, annál több szerepjátékra kényszerülünk és annál több életenergiánkat, figyelmünket veszítjük el, pedig azt a sok energiát használhatnánk akár a céljaink, álmaink megvalósítására is.

Ha folyton azt vesszük észre, hogy a saját céljaink megvalósításából elszivárog az energia, vizsgáljuk meg, hogy hány olyan helyzet, kapcsolat van az életünkben, amelyekben nem lehetünk önmagunk. Hányszor mondunk mást, mint amit valójában gondolunk, hányszor csinálunk mást, mint amit valójában szeretnénk. Ha az időnk többségében el kell rejtenünk a valódi személyiségünket és a valódi érzéseinket, akkor sürgősen változtatnunk kell a kapcsolatrendszerünkön.

Ezt kezdhetjük kisebb lépésekben, például asszertíven megbeszélhetjük a párunkkal, hogy nem szeretnénk minden második hétvégén leutazni vidékre a szüleihez, mert fárasztó vagy jelezhetjük a kollégánknak, hogy aznap nem szeretnénk harmadszor is későig bent maradni az irodában helyette.

A kis lépésekben az a jó, hogy gyorsan, de nem hatalmas konfliktusok árán kiderül, melyek azok a kapcsolatok, helyzetek, amelyek változnak és melyek azok, amelyekben esélyünk sincs arra, hogy jobban kifejezhessük magunkat vagy önmagunk legyünk. 

Az a tapasztalatom, hogy ezen az úton lesznek olyan helyzetek, kapcsolatok, amelyeket le kell zárnunk, mert csak két módon maradhatnának fenn: vagy állandó konfliktussal vagy önmegtagadással. Az állandó konfliktus, az igény kifejezése–vita–ritka célhoz érés–majd a “na, úgy lett, ahogy akartad, légy nagyon hálás” hozzáállás miatt a busás megfizetés ördögi körébe lök, az önmegtagadás pedig folyamatos belső feszültséggel jár. Az ilyen kapcsolatokban a folyamatos külső vagy belső konfliktus hihetetlenül sok energiát felemészt. Amíg nem kezdjük megvizsgálni, hogyan is működnek a kapcsolataink, nem is tudjuk mennyit. 

Érdemes elképzelni, hogyan éreznénk magunkat, ha a férjünk, feleségünk, főnökünk vagy a szüleink elé állnánk és kimondanánk azt, amit szeretnénk vagy ami bánt. Ha félelem jelenik meg, ahogy elképzeljük ezt a jelenetet, próbáljuk meg megérezni, hogy mitől félünk igazán. Attól, hogy elutasítanak, elhagynak, nem fogadnak el, megfenyegetnek, fizikailag bántanak? Nézzük meg, hogy hányszor éltük már át ugyanezt akár mással más helyzetekben és próbáljuk felidézni a legelső alkalmat, amikor ezt az érzést éreztük. Sokan gyerekkorban tanulják meg, hogy nem mutathatják meg magukat, mert el lesznek utasítva. A gyerekek, akiket a szülők képtelenek elfogadni az egész gyerekkorukat álarcban élik. Felnőttként ugyanezeket a mechanizmusokat használják a kapcsolataikban is, csak így képtelenek lesznek valódi kapcsolódásra. 

Ha megtaláljuk azt a kisgyereket magunkban, aki annak idején megsérült, mert ledorongolták, elutasították, amikor kifejezte magát és képesek vagyunk felé a mostani önmagunkból szeretetet, elfogadást sugározni, meg tudjuk őt gyógyítani és ez az első lépés önmagunk felvállalása felé. Ha megtaláltuk őt, csak képzeljük el magunk előtt és mondjuk meg neki, hogy mi látjuk, elfogadjuk és szeretjük. Pár perc után érezni fogjuk, hogy feltöltődik és gyógyulni kezd.

Ez a munka bár nem könnyű mégis megéri végigcsinálni, ahányszor csak szükség van rá, mert évtizedek alatt annyirá ránk kövülhetnek a szerepeink, hogy az összes energiánk elpárolog és már mi magunk sem tudjuk, hogy kik vagyunk valójában.