Miért kellemesebbek azok az emberek, akik nemet mondanak?

Képesek vagyunk-e nemet mondani? Képesek vagyunk-e elfogadni, ha nekünk mondanak nemet? Miért jobb ha a körülöttünk lévők felvállalják a “nem” kellemetlenségét, mint ha mindenre rábólintanak, amire csak megkérjük őket?  

Egyszer gyerekkoromban megkért valaki valamire – nem volt igazán fontos dolog –, amit nem szerettem volna megcsinálni. Kisgyerek lévén fel sem merült bennem, hogy mondhatom azt is, hogy nem szeretném megtenni az adott dolgot, ezért egyszerűen nem csináltam meg. A válasz erre egy kissé fenyegető “Miért nem csináltad meg, hiszen megkértelek rá, nem?” volt. Az ilyen helyzetek pontosan arra kondícionálnak minket, hogy a kérésekre nem lehet nemet mondani. Természetesen szó sincs arról, hogy egy kisgyereknek minden helyzetben legyen döntési lehetősége, hogy megtesz-e valamit vagy sem, hiszen szüksége van még a szülői iránymutatásra, de fontos, hogy ne azt kondícionáljuk bele, hogy a kérésekre lehetetlen nemet mondani. 

Ha végig gondoljuk azt, hogy felnőttként hányszor, de hányszor mondtunk már igent, amikor valójában nemet szerettünk volna mondani, megláthatjuk, hogy mennyire fontos ez. Ugyanis minden alkalommal, amikor félelemből úgy döntünk, hogy háttérbe szorítjuk magunkat, érezve, hogy ez nagyon nem jó nekünk, feszültség keletkezik bennünk. Amikor a szívünk ellenére döntünk, annak a félelemnek a feszültsége ugyan elmúlik, amit amiatt érzünk, hogy mi történik, ha nemet mondunk. Közvetlenül azután, hogy igent mondtunk, megkönnyebbülünk, hogy nem fognak megsértődni ránk, kiközösíteni minket és nincs veszélyben a kapcsolatunk. Ehelyett azonban egy másik, jóval hosszabban tartó feszültség keletkezik bennünk, ha megtesszük, amire kértek, mert az egész lényünk tiltakozni kezd és ettől még feszültebbek és dühösebbek leszünk. Ez a feszültség és düh pedig kelletlen igenről, kelletlen igenre csak gyűlik bennünk és egy idő után biztosan vagy kirobban vagy éppen teljesen magunkba fordulunk és nem lesz életenergiánk, mert annyi energiát leköt majd a düh elfojtása. 

Akik folyton igent mondanak nem helyett, egy idő után áldozatnak érzik majd magukat, akiket a többiek csak kihasználnak. Akik pedig belemerevednek az áldozat szerepbe, gyakran megbosszulják a nehézségeiket ilyen-olyan módszerekkel. Hogy hogyan működik ez, arról az Áldozatok áldozatai című cikkben olvashattok bővebben. 

A megoldás tehát az, ha megtanulunk nemet mondani és asszertíven kommunikálni. Csakhogy az asszertivitáshoz nem elegek azok a technikák, amiket sok helyen olvashatunk, mert sokszor tudatalatti gátja van annak, hogy kifejezzük a kívánságainkat és megvédjük magunkat. Ha valaki úgy érzi, hogy sok asszertív technika megismerése, megtanulása után sem tud kiállni magáért és mindig elbukik, amikor nemet kellene mondania, akkor érdemes elolvasni Az asszertivitás tanulható? című cikket, mert sok mindenre rávilágíthat. 

Világos tehát, hogy azok az emberek, akik akkor mondanak nemet és akkor igent, amikor valóban úgy is érzik, hosszú távon sokkal kellemesebb társak, barátok, kollégák lesznek, mint azok, akik mindig igent mondanak és emiatt úgy élik meg a kapcsolataikat, hogy folyton csak kihasználják őket és legbelül dühösek meg frusztráltak ettől. Ha valóban akkor mondunk csak igent, amikor tényleg szeretnénk, szívvel fogjuk csinálni azt, amire megkértek és ez teljesen más érzés lesz nekünk is és annak is, aki megkért arra a bizonyos szívességre. Ha képesek vagyunk asszertíven működni, az elfojtott indulatok nem fogják rongálni a kapcsolatainkat, mi magunk sem leszünk frusztráltak és nem dorongoljuk le magunkat állandóan a gyengeségünk és ügyetlenségünk miatt.

Mi kell ahhoz, hogy képesek legyünk nemet mondani másoknak?  

Lehet, hogy furcsán fog hangzani, de az, hogy mi magunk képesek legyünk elfogadni azt, ha valaki higgadtan nemet mond arra, amit kérünk. Ugyanis, ha azt gondoljuk, hogy a másiknak kötelessége megtenni azt, amire kérjük és megsértődünk, megbántódunk, dühösek leszünk, a kapcsolat megszüntetésével fenyegetünk akár nyíltan, akár burkoltan ha nem teszi meg, akkor lesz is okunk félni, amikor mi szeretnénk nemet mondani valakinek. Az ok egyszerű, ha mi így viselkedünk, akkor miért várnánk más viselkedést a másiktól? 

Szóval a változást érdemes magunkon elkezdeni. Tudatosítsuk, hogy a másik ember, legyen bármilyen közelálló is, egy másik entitás. Joga van igent is és nemet is mondani a kéréseinkre. Ha nemet mond, azt is el kell fogadnunk és próbáljunk ne úgy tekinteni erre, mint személyes sértésre. Egyszerűen fogjuk fel, hogy abban a témában a másiknak mások a prioritásai és ezért döntött úgy, ahogy döntött. Ha képesek vagyunk a kapcsolatainkban megszilárdítani ezt a hozzáállást, akkor nekünk magunknak is sokkal könnyebb lesz nemet mondanunk, hiszen ugyanazt a szabadságot, amit a másiknak biztosítunk, magunknak is megkövetelhetjük. Az olyan emberek pedig, akik képtelenek elfogadni ezt, lassan úgyis elkopnak mellőlünk. 

Ami a gyerekeket illeti, fontos nekik megtanítani, hogy vannak olyan dolgok, amiket kötelező jelleggel meg kell tenniük, de vannak kérések, amelyekre nemet is mondhatnak. Szülőként nem árt tisztázni magunkban azt, hogy melyik téma melyik csoportba tartozik és jelezni a gyerek felé, hogy mikor van döntési lehetősége. Amikor pedig egy ilyen témában dönt, akkor tanuljuk meg sértődés nélkül elfogadni a döntését, hogy megélhesse és megtanulhassa, neki is joga van nemet mondani.