Mesejáték - Hogyan tanítsuk meg gyermekünknek érezni a valódi érzéseit?

Családállítás vagy Theta-floating ülések alkalmával sokszor találkozom azzal, hogy valaki nincsen kapcsolatban a saját érzéseivel, vagyis egy-egy adott helyzetben fogalma sincs, hogy mit is érez valójában.

Ha észrevesszük magunkon, hogy három nappal a megtörténte után dühöngünk egy szituáción vagy egy héttel később jövünk rá, hogy valaki megsértett, akkor nagy valószínűséggel gondjaink vannak az érzelmeinkhez való kapcsolódással. 

Ez egy kicsit olyan, mintha véletlenül hozzáérnénk a vasaló forró talpához, de a fájdalomérzet csak percek múlva jelentkezik. Sokkal komolyabb égési sérüléseket szenvednénk így, mintha egyből éreznénk a fájdalmat és – ahogy szoktuk, szitkozódva – elkapnánk a kezünket, ugye? 

Érzelmileg is pont ugyanez a helyzet. Sokkal kisebb lelki sérülést szenvednénk, ha ott, akkor megfelelően tundánk reagálni, amikor maga az esemény megtörténik. 

Például indulat nélkül, de határozottan megkérdeznénk az undok ügyintézőt vagy az édesanyánkat, hogy miért beszél ilyen hangnemben velünk, amikor mi udvariasan szóltunk hozzá. Ehhez viszont észre kell vennünk azt, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat a helyzetben, akár még dühösek is vagyunk. A düh egy jelzés. Jelzi, hogy átlépték a határainkat és ideje mozgósítani a határvédelmet. 

Ha viszont csak napokkal, hetekkel később vesszük észre mennyire megsértettek, akkor már nehezen tudjuk helyreállítani határainkat. Az ilyen utólagos beszélgetésekkor a másik legtöbbször már nem is emlékszik arra ami történt és annyit fogunk válaszként kapni, hogy nem is érti miről beszélünk. A tüske pedig bennünk marad, hogy már megint nem tudtuk megvédeni magunkat. 

Ami ennél is rosszabb: sok ilyen eset után a másik számára normálissá válik, hogy bármikor átlépheti a határainkat, számunkra pedig az, hogy ezt el kell tűrnünk. Ha eljut idáig a helyzet, akkor már sokkal nagyobb erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy a lerombolt, kifosztott végvárakból újra egy erős határvédelmi rendszert építsünk, mintha csak egy visszavert támadás után kellene helyreállítani az egyik leomlott bástyát.

Mi vezet oda, hogy késlekednek az önvédelmi reakcióink? 

A legtöbbször az, hogy kisgyerek korunkban megszoktuk, hogy a gyermeki szükségleteinket, érzelmeinket háttérbe szorítsuk. A jó gyerekekből, akik mindig szót fogadtak, akik csendesek voltak és viselkedtek, gyakran lesz olyan felnőtt, aki nincsen kapcsolatban a saját érzéseivel. Hogyan is lenne? Hiszen megszokta, hogy a többiek igényei előbbrevalók a sajátjainál. Az érzelmi nélkülözést egy kisgyerek csak úgy tudja túlélni, ha nem kontrollálja folyamatosan, hanem szinte elfelejti a saját érzéseit, igényeit és átveszi mások (a szülei, a tanárai, stb.) normáit. 

Bár ez a viselkedés kényelmes a szülők számára, nagyon károsan hat a gyermek lelkére és bizony sokszor gyermekkori betegségeket (ekcéma, asztma, stb.) vagy rossz szokások kialakulását (pl. körömrágás) okozhatja.

Hogyan állíthatjuk vissza a kapcsolatot az érzelmeinkkel és hogyan segíthetünk a gyermekünknek kapcsolatban maradni önmagával? 

A felnőtteknek a családállítás az egyik leghatékonyabb módszer arra, hogy újra kapcsolatba kerüljenek az érzelmeikkel. Akár állítóként, akár képviselőként veszünk részt családállításokon, mindkét esetben végig az érzelmeinkre figyelünk. Megérezzük, hogy a testünk hogyan jelez, ha dühösek vagyunk vagy szorongunk, ha félünk vagy örülünk. Mert bizony a legtöbbeknek, akik elvesztették a kapcsolatot az érzelmeikkel nem csak a negatív érzések felismerésével, hanem például az öröm felismerésével is problémájuk van.

Ha elég sokszor tapasztaljuk meg, hogy milyen azonnal érezni az éppen odavaló érzelmet, akkor egyszercsak azt látjuk majd, hogy már az életünkben is, az adott helyzetben felismerjük amit érzünk és ki is tudjuk fejezni. Így nem dühöngve, nem undok vagy sértő módon, hanem az igazunkat kimondva, asszertíven meg tudjuk védeni magunkat. 

A gyerekeknél ez a visszakapcsolódási folyamat szerencsére sokkal gyorsabb. Hogy segítsük őket ebben, érdemes velük mesejátékokat játszani. Ez nagyon egyszerű, annyi a lényege, hogy leülünk együtt és elkezdünk nekik mesélni, ők pedig csukott szemmel hallgatják. A lényeg az, hogy megkérjük őket, képzeljék magukat egy szereplő helyébe.  Ahogy halad a mese, minden helyzetben kérdezzünk rá, mit érez az adott szereplő, milyen érzést kelt az érzelem a testében és mire vágyik. Ehhez felhasználhatunk mesekönyveket vagy akár ki is találhatunk egyszerű történeteket. Fontos, hogy amennyiféle érzelmet csak tudunk– pozitívat és negatívat egyaránt – vegyünk bele a játékba és mindig kérdezzük meg azt is, hogy mire vágyik az adott szereplő egy-egy helyzetben! Ha így teszünk, akkor megtanítjuk a gyerekeknek, hogy figyeljenek az érzéseikre és a vágyaikra és megtanulják kifejezni őket.

Ezen felül már csak az a fontos, hogy a mindennapi rohanásban is adjunk teret az érzelmeknek és a vágyaknak – ne csak a játékkor –, amennyire tudunk. Így a gyerekek arra is rájönnek, hogy nemcsak a mesefigurák, hanem a saját érzelmeik és vágyaik is fontosak és ki tudják majd fejezni őket. Ha sokszor komplikáltabb is az élet úgy, hogy még egy kisember igényeit figyelembe kell vennünk, ne feledjük mennyivel erősebb, érettebb, kiegyensúlyozottabb felnőtt lesz a ma kishörcsögért vagy több játszótér-időért csipogó gyerekekből!