Méreg

A méreg lassan terjedt szét a családrendszerben. Már be sem tudták azonosítani, hogy melyik vita honnan indul, ki fecskendezi be egyre-másra az újabb és újabb méregfiolákat módszeresen és kitartóan. Akárhogyan is próbálkoztak, sehogyan se akart vége szakadni az egyébként elszigeteltnek látszó konfliktusoknak. Hol John anyja és a nagybátyja között lángolt fel a harag, hol Joanna, a húga, és a nagynénje, Lily néni között állt a bál. Amikor ezeket végre sikerült megoldani, akkor pedig Yvonne néni, John másik nagynénje sértődött vérig valamin, amit az apja mondott Yvonne néni férjéről. Az elmúlt húsz évben az első olyan karácsony volt, aminek úgy álltak neki, hogy várhatóan összegyűlik az egész család és éppen senki nem húzza ki magát ilyen-olyan bántó eseményre hivatkozva. 

A család pedig nagy volt. A huszonnégy éves John és huszonkét éves testvére, Joanna, voltak a legidősebbek a gyerekek között. A nagyszüleik már nem éltek, de nagybácsiból és nagynéniből nem volt hiány. Ott volt az anyja testvére, Richard bácsi és az apjáé, Erik bácsi, a feleségeik Yvonne néni és Lily néni, valamint gyermekeik Christen, Joe és Erik bácsi meg Lily néni lánya, Olga. Egyszóval szűk körű karácsonyra még akkor se nagyon volt esély, ha éppen Richard bácsi és Yvonne néni vagy Erik bácsi és Lily néni megsértődött valamin. A családi ünnepeket úgy szervezték meg, hogy mindig valaki másnál ünnepeltek. A születésnapokat felosztották Richard bácsi és Erik bácsi családjai között, a hálaadást és a karácsonyt pedig John szüleinek otthonában tartották. 

Ebben az évben három nagy és számtalan kisebb sértődés volt. Az első nagyobb vita még az év elején tört ki azért, mert Richard bácsinak nem tetszett John barátnője, akit nem tartott eléggé előkelőnek a családhoz, aminek hangot is adott az első náluk rendezett születésnapkor. Kijelentette, hogy a lányt nem látja szívesen. Emiatt John és a vele szolidarító Joanna nem voltak jelen. A következő vita abból eredt, hogy John egyik unokahúga nem volt hajlandó kölcsönadni a legcsinosabb ruháját az unokatestvérének az iskolai farsangi bulira. Emiatt a következő születésnapon Erik bácsiéknál Richard bácsi és Yvonne néni, valamint a gyermekeik nem vettek részt. A harmadik sértődés pedig egy véletlen kritikából eredt, amikor is Yvonne néni azt találta mondani, hogy Lily néni húspogácsája nem olyan jó, mert túl sok benne a morzsa és kevés a hús. A következő két családi ünnepen – amelybe már a hálaadás is beleesett – Lily néni nem volt hajlandó főzni és minden családtag azon dolgozott, hogy a két nagynénit valahogyan megbékítse egymással. Most, karácsony előtt két héttel úgy tűnt, hogy végre tűzszünetet hirdetett mindenki. Nyájas telefonhívások zajlottak egyre másra, hamisítatlan karácsonyi hangulatban, ahogy készítették elő az ünnepet. Együtt. Húsz éve először. 

John éppen a kanapén üldögélt, amikor belépett az anyja a nappaliba és leült mellé.  

– Mit nézel? – kérdezte tévét bámuló fiát.

– Nem tudom. Csak bambulok. Ez valami sorozat Alaszkáról. 

– Kutya hideg lehet ott! Örülök neki, hogy nem ott élünk – válaszolta az anyja. 

– Hát ki tudja? Még két hét van karácsonyig. Lehet, hogy itt is megfagy még a hangulat – viccelődött John. 

Az anyja rosszallóan megcsóválta a fejét.

– Ne is emlegesd a fagyos hangulatot! Fogalmam sincs kit mi lelt, de örülök neki, hogy végre nyugalom van. Olyan ez a család mint valami méhkas, amiben folyton dühös méhek őrjöngenek. Elég, ha egy kicsit megrázkódik a kas és máris robban az egész. 

John elmosolyodott. Szerette az anyját. Okos és talpraesett nő volt, ezért nem értette, hogy miért nem jött rá még ő sem az elmúlt két évtizedben, hogy mitől veszekszenek folyton. A figyelmét visszafordította a tévére, ahol éppen egy rozzant rönkházat igyekeztek kipofozni, nem túl sok sikerrel. 

Csengett a telefon. Az anyja felvette a kagylót. John nem igazán figyelte a beszélgetést. Csak akkor kezdte el hallgatni mit mond az anyja, amikor érezte, hogy az asszony teste megfeszül és ránézve látta, hogy az arca megkeményedik. 

– Ez komoly? Min sértődött meg már megint? – kérdezte az anyja. A választ John persze nem hallotta. 

– De hát meg sem hívta John barátnőjét a nyáron! Akkor meg minek hívta volna fel őt Susan most hálaadáskor? – rökönyödött meg az anyja. 

John felült a kanapén és bosszúsan fújtatott egyet. 

– Mit értesz az alatt, hogy ha a család tagja akar lenni, ennél jobban kell tisztelnie a szokásokat? Richard sértette meg azt a lányt!

Az anyja felsóhajtott. Már tudta, hogy ez sem lesz egy sima karácsony. Amikor letette a telefont, dühösen kifújta a levegőt. John felnevetett. 

– Na, mi az már megint? 

– Richard megsértődött, hogy Susan nem hívta fel őket hálaadáskor. 

– De ő mondta, hogy a barátnőm nem elég előkelő a családhoz és ezért nem hívta meg hozzájuk nyáron…akkor? 

– Fiam, fogalmam sincs. Komolyan. Azt sem értem, hogy ez miért lett téma pont most. 

– Na, most mi lesz? 

– Richardék nem hajlandóak velünk karácsonyozni, ha Susan is itt lesz, csak akkor, ha előtte személyesen elmentek hozzájuk bocsánatot kérni. 

– Mi van??? – John most már komolyan bepöccent. 

– Igen, tudom. Ez kész kabaré! Majd meglátjuk, hogy mi lesz egy hét múlva. Lehet, hogy lecsitulnak az indulatok. Nem eszik olyan forrón a kását! – válaszolta az anyja. 

– És ha nem? Akkor bocsánatot kell kérnünk? A nagybátyám mikor fog elnézést kérni? 

– Majd kitalálunk valamit. Ne aggódj! 

Az anyja felállt, megsimogatta John vállát és egy hatalmas sóhaj kíséretében kiment a konyhába. John tudta, hogy teát főz magának. A tea mindig megnyugtatta. 

A következő két órában vagy négyszer csengett a telefon. A családtagok egyre másra hívták az anyját, hogy akkor most hogy is lesz a karácsony, Susan elmegy-e bocsánatot kérni vagy hogy megőrült-e Richard bácsi, amiért ilyen követelésekkel áll elő. Az anyja, mint egy profi diplomata válaszolgatott a kérdésekre és csitította a kedélyeket, ahogyan mindig. Johnnak kezdett elege lenni. Nem értette, hogy miért nem lehet elküldeni Richard bácsit a fészkes akárhová, de már megszokta, hogy jobb, ha az ember kimarad ezekből a konfliktusokból, amennyire lehet. 

Két nap múlva még mindig állt a bál. A telefonok forródrótként üzemeltek a kibékítési hadművelet különböző fázisainak megvitatására. Az egész eseménysor közepén pedig ott állt John és igen béketűrő barátnője, Susan. Ők nem telefonáltak, nem vitatkoztak, csak csendben szemlélték az eseményeket. Ha John őszinte volt magához, fogalma sem volt, hogy Susan miért nem fordult sarkon és futott olyan messzire ettől a családtól, amilyen messzire csak tudott. Az elmúlt egy évben a lány végignézte a millió kisebb-nagyobb vitát, sértődést, részt vett a foghíjas családi ünnepeken és jó képet vágott nem egy bántó vagy lekicsinylő megjegyzéshez. Valami miatt John családja vérmesen nagyra tartotta magát. Mindenki nagyon fontos, büszke és érzékeny volt. Annyi iratlan szabályt kellett betartani, hogy az embernek fel kellett volna írnia őket, ha mindenre emlékezni akart. John előre félt attól, mi lesz, amikor elkezdődnek majd az esküvők. Lassan ő is meg akarta kérni Susan kezét és tudta, hogy a testvérének is komoly a kapcsolata Karllal. Ezután következnek majd az unokatestvérei is…olyan lesz, mint egy sűrűn telepített aknamező. 

Végül karácsony előtt két nappal sikerült befejezni a hadműveletet. John hálás volt, mert az anyja kiállt mellette és Susan mellett. Richard bácsi végül addig feszítette a húrt, amíg az anyja fel nem hívta és azt nem mondta, hogy elég volt. Ha nem jönnek hozzájuk karácsonyra, akkor majd 27-én kapják meg az ajándékokat és kész. Végül Richard bácsi beadta a derekát, de John biztos volt benne, hogy pokoli hangulatú karácsony lesz. Ebben nem is tévedett. 

Richard bácsi és Yvonne néni kitettek magukért. Yvonne néni felvette az összes aranyát. A négy vastag lánc olyan volt, mintha valami óriási hajókötelet bearanyoztak volna és az lógna a nyakában. Richard bácsi is elegáns öltönyben érkezett és olyan sértődöttnek tűnt, hogy Joanna felsóhajtott, amikor ajtót nyitott nekik. 

A vacsoránál egymást követték a kellemetlen beszólások. Yvonne néni megkérdezte, hogy mégis kinek van szüksége stylistra, amikor mindenki tudja mit szeret felvenni. Susan stylistként dolgozott… Richard bácsi pedig tett egy megjegyzést arra, hogy Susan nem Cambridge-ben végzett, mint ahogy a család több tagja, hanem egy kisebb, kevésbé neves vidéki egyetemen. John nehezen fogta vissza magát, hogy ne mondjon valami szépet a nagynénjének és a nagybátyjának. Amikor a kávéhoz értek Yvonne néni, aki addig Lily nénivel beszélgetett, megkérdezte Susant, hogy a szülei egyetemet végeztek-e. A lány nemleges válaszára a nő elhúzta a száját. Lily néni azonban közbelépett. Annyit mondott, hogy szükség van olyanokra is, akik nem egy irodában ülnek. Eddig ez volt a legkedvesebb megjegyzés, bár John nem volt meggyőződve róla, hogy a nagynénje valóban kedvesnek szánta. Egyszerűen annyira kínos és sértő volt a beszélgetés többi része, hogy már ez a megjegyzés is kedvesnek, békülékenynek tűnt. 

Vacsora után John került a társalgás középpontjába, miután az egekig magasztalták az unokatestvéreit, Olgát, Christent és Joet. Szerencsére mindannyian kitűnő tanulók voltak, csodásan teljesítettek sportban is és emellett diákszövetségi elnökök, alelnökök és az iskolaújság szerkesztői voltak. Ahogy John végignézett 16 és 17 éves unokahúgain meg a 19 éves Eriken, nem látta a szemükben a nagy lelkesedést a fantasztikus életük iránt. Az unokatestvérei unottak és fáradtak voltak. 

Mivel John volt a legidősebb folyton őt kérdezgették arról, mennyit keres, mik a távlati tervei, mikor akar beiratkozni a doktori képzésre. A látszólag érdeklődő, de valójában számonkérő kérdések sortüzében John érezte, ahogy Susan megszorítja a kezét az asztal alatt és erőt ad neki. Az anyja többször is próbálta más, kevésbé feszült vizekre terelni a társalgást, de a sértődött család ezúttal nem állt kötélnek. Richard bácsi folyton azt hangoztatta, hogy ennyi idősen ő már elvégezte a doktorit, Yvonne néni pedig történeteket mesélt, hogy ő mennyi mindent elviselt, amikor Richard ideges volt a vizsgáknál. Erik bácsi egy viccesnek szánt megjegyzéssel vérig sértette Richard bácsit, mert felhozta, hogy a felsőszintű matematikavizsgán bizony csak az ő segítségével csúszott át egy kettessel. Lily néni erre annyit mondott, hogy nem lehet mindenki olyan tehetséges matematikus, mint az ő férje. John a húgára nézett, aki már egyáltalán nem igyekezett titkolni, hogy mennyire elege van az egész társaságból és feltűnően forgatta a szemét. Joanna sokkal kevésbé volt béketűrő, mint az anyjuk vagy az apjuk. Egyszer csak felpattant a fotelből és azt mondta, későre jár, ő elkezdi a rendrakást és megkérte Susant, hogy segítsen neki. John barátnője megkönnyebbülten indult Joanna után a konyhába. Joanna az ajtóból még visszakacsintott a bátyjára, aki hálás volt a testvérének, amiért kimentette a barátnőjét a nappaliban hömpölygő méregtengerből. 

A két nő csak akkor jelent meg az ajtóban, amikor a vendégek menni készültek. Richard bácsi és Yvonne néni egy hideg kézfogással búcsúzott Susantól, Erik bácsi és Lily néni valamivel kedvesebbek voltak. Az unokatestvérek úgy hagyták el a lakást, ahogy egész este üldögéltek, némán és fásultan.

Karácsony után újabb bomba robbant. Ezúttal Erik bácsi hívta fel az anyját, hogy közölje, vérig sértődtek Joanna és Susan viselkedésén. Hatalmas udvariatlanság otthagyni a vendégeket és elkezdeni mosogatni. John megint látta, ahogy az anyja felsóhajt a telefonnal a kezében. A teste megfeszült és csak hallgatott. John már jól ismerte ezt a testtartást. Biztos volt benne, hogy valaki megint a sérelmeit sorolja a telefonban, csak az nem tudta, ezúttal ki és miért bántódott meg. 

Amikor az anyja letette a telefont, John ránézett, de ő csak legyintett. 

– Felejtsd el! Szóra sem érdemes – mondta. 

– Ki az? Richard bácsi? Erik bácsi? 

– Erik és Lily. Beszéltek Richarddal és Yvonne-al és megsértődtek Joanna és Susan rendrakása miatt – válaszolta az anyja. 

– Két hét múlva lesz Joanna születésnapja. Érdekes összejövetelnek ígérkezik – mondta gúnyosan John.

Ekkor lépett be a szobába az apja. John szerette őt. Higgadt, magának való ember volt. Ritkán beszélt és nagyon szerette a családját. A higgadtságára nagyon nagy szükség volt ebben a folyton forrongó családban. Az apja soha nem szólt bele a konfliktusokba, nem szította őket, de nem is csitította. A családi diplomáciát a feleségére hagyta, mert tudta, hogy nála jobban senki sem tudja kezelni a vitákat. 

Ránézett a feleségére meg a fiára és annyit kérdezett: 

– Mi van már megint? 

John anyja röviden felvázolta a helyzetet, ezután az apja odalépett a telefonhoz és tárcsázott. A felesége és a fia döbbenten figyelték. 

– Yvonne? Szia, itt Philip. Csak szólni szerettem volna, hogy idén itthon fogjuk ünnepelni Joanna születésnapját a szűk családdal. Csak mi négyen, meg Susan és Joanna barátja, Karl. Szia!

Ahogy letette a telefont, megint tárcsázott. 

– Lily? Szia, itt Philip. Csak szólni szerettem volna, hogy idén itthon fogjuk ünnepelni Joanna születésnapját a szűk családdal. Csak mi négyen, meg Susan és Joanna barátja, Karl. Szia!

Ekkorra már ott volt a szobában Joanna is és hallotta a rövid telefonhívást. Egyikük sem jutott szóhoz pár percig. Az apja annyit mondott a gyerekeinek: 

– Susant és Karlt bármikor szívesen látjuk. A többiek meg főjenek meg a levükben. Vége a közös ünnepléseknek. 

Ahogy ezt kimondta az anyja megkönnyebbülten felsóhajtott, Joanna és John pedig hangos nevetésben törtek ki. Az apjuk egy határozott suhintással átvágta a húszéves gordiuszi csomót. 

– Mit mondjak nekik, ha felhívnak? – kérdezte az anyja. 

– Emlékeztesd őket, hogy vérig vannak sértődve és ezért nem beszélnek veled – válaszolta az apja, azután felvette az újságot a dohányzóasztalról és átvonult vele a hálószobába.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe és A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be is! Nem fognak csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyveket, a nagy könyvesboltokban megtalálod!