A medve

A medve az öregasszonnyal lakott már vagy harminc-negyven éve. Az erdő közepén éltek, távol a falutól és még távolabb a nyolcezer lakosú városkától. Nem volt kapcsolatuk a külvilággal, csak annyi, hogy vasárnaponként az öregasszony bebiciklizett a piacra, hogy megvegye azokat a dolgokat – némi húst és néha szerszámokat –, amiket nem tudott magának megtermeszteni vagy előállítani, és eladja a friss cipóit. Az öregasszony nem tartott állatokat. Nem szerette levágni őket. Ami a növényeket illeti, majdnem minden megtermett a kis tisztáson, amit évek hosszú munkájával végre megszelidített magának az erdő közepén. Állandó küzdelmet vívott a kúszónövényekkel és a gyomokkal, hogy megtartsa ezt a kis földterületett a zöldségeinek és a medve kedvenc csemegéjének, az epernek. Mostanra már minden évben egész dús eperterméssel büszkélkedhetett. Persze ezt nem látta senki más, csak a medve. A medve is értékelte az epret, de a megelégedettsége mindössze két hétig tartott, amíg fel nem falta a gondosan ápolgatott kis növényekről az összes mézédes, piros gyümölcsöt. Amikor végzett az eprekkel és nem talált belőlük többet, éktelen haragra gerjedt és dühösen taposni kezdte a makacskodó, szerinte botrányosan keveset termő növényeket. Az öregasszony ilyenkor odament hozzá és igyekezett megnyugtatni. Adott neki sajtot és megígérte, hogy hoz még epret. Tudta, hogy a piacon még pár hétig talál majd itt-ott a piros gyümölcsből és az egy ideig segít kordában tartani a medve haragját, de június végére mindig elfogytak az eprek.

Az öregasszony most is odament a medvéhez. A hatalmas állat félelmetes látványt nyújtott, ahogy erős mancsaival verte a földet és taposta a törékeny növényeket. Az öregasszony szíve hevesen dobogott. Lassan közelített a széles barna hát felé és halkan beszélt hozzá. 

– Jól van, no! Mi a baj? Elfogyott az eper? – kérdezte gyengéd hangon. 

A medve hirtelen felé fordult. A tekintetéből fékezhetetlen düh áradt, az öregasszony esküdni mert volna rá, hogy látta vörösen villanni a barna szemeket. Félt. Sőt, rettegett. A medve ránézett, tétovázott egy pillanatig, azután elbődült. A hangjába beleremegtek a fák és menekültek előle a kisebb állatok. Az öregasszony állta a sarat, kihúzta magát és igyekezett erősebbnek tűnni annál, amilyen valójában volt. A medve ettől még inkább dühbe gurult és elindult, hogy ugyanúgy átgyalogoljon az öregasszony törékeny testén, ahogy az imént az eperbokrokon. Tudta, hogy nem számíthat sokkal nagyobb ellenállásra az öregasszonytól sem. Gyakran megesett már korábban, hogy a medve elvesztette a türelmét és dühében megcsapta az öregasszonyt. Az öregasszony ismerte már minden rezdülését és tisztában volt vele, hogy jobban tenné, ha meghúzná magát, de ezúttal ő is elveszítette az önuralmát. Úgy érezte, végtelenül igazságtalan, hogy órákat, napokat tölt az eprek gondozásával, hogy minél finomabb termést hozzanak, a medve pedig felzabálja az egészet és utána még tönkre is teszi az ápolt növényeket. 

– Elég ebből! – kiáltott rá a böszme állatra. – Nincs több eper és nem is hozok! Majd megvárod a következő évet!

Ezt hallva a medve megint elbődült és nekirugaszkodott hátsó karmos lábairól. Egy ugrással az öregasszony előtt termett és egy hatalmasat vágott az arcába. Az öregasszony könnyei kicsordultak a fájdalomtól, ahogy a földre esett. Tudta, hogy jobb, ha nem kel fel, amíg a vihar el nem vonul. Úgy tett, mintha elájult volna és mozdulatlanul tűrte, ahogy a medve még kettőt rávágott a hátára, azután hörögve széttaposta az eprest, majd elfutott az erdőbe. 

Az öregasszony tudta, hogy most egy-két napig nem látja az állatot, de nem is bánta. Időre volt szüksége, hogy kiheverje a történteket. Minden évben elhatározta, hogy nem fog többet epret termeszteni, de túlzottan félt a hatalmas állattól ahhoz, hogy ki is tartson az elhatározása mellett. 

Már nem emlékezett arra, hogy milyen volt, amikor a medve még nem bántotta. Legalább huszonöt éve rettegett már. A dolgok lassan fordultak egyre rosszabbra. Annak idején még egy ágyban is aludtak. A medve melegítette az asszonyt a huzatos házban és megvédte az otthonát, ha bárki a közelébe jött. A környéken mindenki tisztában volt vele, hogy jobb messziről elkerülni az öregasszony házát, mert a betolakodó könnyen szembe találhatja magát a medvével. Az öregasszonynak biztonságot adott a lakótársa és ezért cserébe eltűrte a rettegést. 

“Végül is nem mindegy, hogy az idegenektől vagy tőle rettegek?” – gondolta sokszor. 

A medvét legalább ismerte már. Tudta, hogy mikor mit fog reagálni és sokszor képes is volt lecsillapítani, mielőtt az állat teljesen elveszítette volna a türelmét. 

Most, hogy a medve elment, az öregasszony fellélegzett. Ha minden igaz, lesz két nyugodt napja. Szerette ezt a vihar utáni csendet. Ilyenkor olvashatta a kedvenc könyvét, ami még az édesapjától maradt rá és nem kellett főznie, ha nem volt hozzá kedve. 

Lassan esteledett, ezért becipelte a megszáradt ruhát a házba és begyújtott. A tűz narancsos fénye betöltötte az alig harminc-negyven négyzetméteres kunyhót. Az egész ház egyetlen helyiségből állt, amelynek egyik sarkában az öregasszony ágya, a másikban a medve kuckója volt. A kemence és a tűzhely a helyiség közepén álltak és a sütés-főzés mellett kályhaként is funkcionáltak. Az öregasszony nekiállt egy gyertya pislákoló fénye mellett megdagasztani a másnapi kenyereket. Ahogy mindig, hajnalban akarta betenni őket a kemencébe, hogy reggel kilencre, amikor majd elindul a piacra, elkészüljenek. 

A környéken mindenki tudta, hogy az öregasszony készíti a legfinomabb kovászos kenyeret, ezért azt a tíz-tizenöt darabot, amit a piac napján reggel megsütött, mindig el tudta adni. Többen mondták már neki, hogy csináltasson nagyobb kemencét, hogy több kenyeret vihessen a piacra, de az öregasszony nem állt kötélnek. A kunyhóban nem volt több hely, arról pedig szó sem lehetett, hogy a medve vackát kiköltöztesse a házból. Maga sem értette, hogy miért ragaszkodik ehhez a kiszámíthatatlan állathoz, de nem vitte rá a lélek, hogy kitegye a szűrét. Amúgy sem volt benne biztos, hogy a medve elmenne, inkább rátörné az ajtót és őt penderítené ki. 

Az öregasszony felsóhajtott, ahogy erős kezeivel paskolta, ütögette a tésztát. A közelben álló gyertya lángja minden mozdulatára megremegett egy kicsit. Hosszú időbe telt, amire az összes cipőt megdagasztotta. Mikor végzett, elrendezte és letakarta a cipókat, megmosakodott, bezárta az ajtót és lefeküdt aludni. 

Álmában visszatért a fiatalkorába, amikor háború dúlta fel a vidéket és ő egyes egyedül próbált boldogulni a falu és a kunyhó között ásott lövészárkok, idetévedő éhes katonák és bizonytalan eredetű lövések zajának kereszttüzében. A medvétől való rettegése semmi volt ahhoz képest, amit akkor érzett, amikor a katonák elhajtották az egyetlen tehenét, elvitték a télire eltett zöldségeket és gyümölcsöket. Semmije nem maradt és már csak két hónap volt a télig. Biztos volt benne, hogy éhen hal, de aztán megjött a medve. A medve tudott vadászni és hozott neki húst. Minden áldott nap. Eleinte bizalmatlan volt vele, de aztán beengedte a házba. Szépen lassan hozzászoktak az együttéléshez. Amikor katonák jöttek, a medve mindig elbújt az erdőben. Kitűnően tudott rejtőzködni. Ismerte az erdő minden egyes zegét-zugát. Az öregasszony emlékezett rá, mennyire megnyugtatta a tudat, hogy nincsen egyedül széles e világon és hogy a medve vigyáz rá. Ha nem is volt ott, amikor jöttek a katonák, tudta, hogy valahonnan az erdő sűrű lombjai közül figyeli őt és ha bántanák, azonnal ott teremne. Társak lettek, már amennyire az ember társa lehet egy kiszámíthatatlan medvének. A faluban elkezdtek pletykálni róluk, hogy úgy élnek, mint a házasok, ezért az öregasszony egyre kevesebbet járt oda. Egy idő után, már csak a piacra vitte a cipóit és vásárolt. Nem beszélt az emberekkel, elintézte amit kellett és már ballagott is hazafelé. 

Évekkel azután, hogy befogadta a medvét, érezni kezdte a falubeliek megvetését. Nem értették ezt a szentségtelen állapotot és inkább ítélkeztek, minthogy elfogadták volna, mindenki másképpen él. 

Aztán egy vasárnap, amikor az asszony még csak úgy negyvenöt körül lehetett, az egyik falubeli utánament a piacról. Meg akarta beszélni vele, hogy süssön neki külön cipókat másnapra is. Halotti tort tartottak náluk és a felesége megtagadta a feladatot. Kenyérre pedig feltétlenül szükség volt. 

Ahogy a férfi a kunyhó közelébe ért, meghallotta a medve artikulálatlan hörgését. Hátrahőkölt és futásnak akart eredni, de győzőtt a kíváncsisága, hiszen évek óta hallgatta már mindenkitől, hogy mi minden zajlik ebben a távoli kunyhóban, de senki sem látott még semmit a saját szemével. Micsoda lehetőség volt ez arra, hogy végre ő legyen a középpont a kocsmában, az esti sörözésnél! A férfi cingár, jelentéktelen emberke volt. Egész életében keménykezű nők uralma alatt sínylődött, először az anyja uralkodott rajta csendes vasakarattal, azután pedig a felesége nyilvános hisztérikus kirohanásokkal. Ötven éves korára nem sok méltósága maradt a többi falubeli előtt. A férfi közelebb lopódzott az egyik ablakhoz és bekukucskált. A medve éppen örjöngött a házban. Egy széket dobált és rugdosott a kemence fehérre meszelt fala körül. Az asszony az egyik sarokban kuporgott és várta, hogy elvonuljon a vihar. A medve hatalmas háta egészen betöltötte a helyiséget, a haragja az ablakon keresztül is perzselt. A férfi nem tudta mitévő legyen. Sajnálta az asszonyt, de az ő adottságaival fel sem merülhetett, hogy szembeszálljon ezzel az óriásira nőtt, dühöngő teremtménnyel.

A férfi csak állt földbe gyökerezett lábbal és tehetetlenül nézte, ahogy a medve végül hozzávágta a széket a földön kuporgó asszonyhoz. Szerencsére rosszul célzott és a szék az asszonytól jobbra álló asztal sarkának repülve darabokra tört még mielőtt elérte volna a nőt. A medve a hangtól és a ripityára tört szék látványától mintha egy kicsit magához tért volna, feltépte az ajtót és kirohant a házból. A férfi szíve a torkában dobogott. Másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy mielőbb visszaérjen a faluba és elkerülje a medvét. Mit bánta ő a másnapi tort, meg a kenyeret!

Teljesen kifulladva ért vissza a faluba. Annyi tisztesség volt benne, hogy nem mesélt semmit senkinek. Nem akarta az asszonyt még rosszabb helyzetbe hozni a falubeliek előtt, így is mindenféle szörnyűséget mondtak róla. 

A következő hetekben a férfit nem hagyta nyugodni, amit látott. Szeretett volna valahogy segíteni az asszonynak, de fogalma sem volt hogyan tudna. Végül elhatározta, hogy beszélni fog vele arról, amit látott és egy délután elindult a kunyhó felé. Úgy tervezte, hogy ha ott találná a medvét is, majd azt mondja, hogy cipót akar rendelni. 

Szerencséje volt, mert a medve éppen nem volt otthon. Az asszony mondta neki, hogy vadászni ment. A nő betessékelte a férfit a kunyhóba és megkínálta egy kis házi készítésű málnaszörppel. 

A férfi kínosan feszengett egy darabig, azután belevágott a mondandójába. 

– Ne haragudjon, de nemrég erre jártam és láttam, hogy…

Az asszony megérezte mit akar mondani és gyorsan közbevágott. 

– Semmi köze az életemhez, ugye tudja? – a szavai pörölyként csapták meg a férfit. 

– Igen, persze. Tudom. Csak szeretnék segíteni. Ez veszélyes. Még a végén megöli – dadogta a férfi meglepődve az asszony haragján. Nem szerette, ha egy nő megharagszik rá. Jól tudta, hogy mindig nagy árat fizet érte. 

– Dehogy öl meg! Ne beszéljen ostobaságokat! Nem bánt! Engem nem. De ha magát itt találja, lehet, hogy kitépi a végtagjait. Szóval minek jött ide? – ripakodott rá az asszony. 

– Én csak azt hittem, hogy szüksége van segítségre… – a férfi most már tényleg teljesen elbizonytalanodott. 

– Nincs. Ennyi? 

A férfi bólintott és felállt. A málnaszörphöz hozzá sem nyúlt. 

– Akkor én megyek is – mondta és az ajtóból még visszanézett az asszonyra. A szemében végtelen szomorúságot látott, de okosabb volt annál, semhogy erősködjön. 

– Hálás lennék, ha nem mesélne rólam senkinek semmit – szólt még utána tétován az asszony, mielőtt felkapta volna a seprűt és elkezdte volna felseperni a padlót. 

A férfi nem válaszolt, csak sietős léptekkel távozott. Teljesen meg volt zavarodva. Látta, amit látott és nem értette, hogy miért nem volt hajlandó beszélni vele az asszony. Veszélyben volt, ez világos, de mégsem akart segítséget. A férfi szaporán szedte a lábát a faluig. Nem akart szembetalálkozni a medvével. Szerencsére most is megúszta a dolgot. 

A következő években egyre kevesebbet látták az asszonyt, de az mindenkinek feltűnt, hogy rohamosan öregedett. A férfi egy ideig még gondolkozott rajta, hogy hogyan segíthetne neki, de aztán annyira lefoglalták a mindennapi teendői és a felesége hisztériája, hogy megfeledkezett az egész ügyről. Végül egy napsütéses szeptemberi napon meghalt. A temetésére elment az egész falu. Szép szertartás volt. Amikor a gyászolók elvonultak megülni a tort, az öregasszony kibújt egy nagy fa vaskos törzse mögül, a férfi sírjához lépett és letett rá egy gondosan megkötött vadvirág csokrot, aztán odébbállt. 

A medve akkoriban kezdett egy kissé fáradni végre. Ahogy idősödött már inkább csak ordított meg hörgött és nem csapkodott annyit. Az öregasszony ettől persze még nem nyugodott meg, de már kevésbé érezte veszélyben magát, mint azelőtt. A legnehezebb időszak az volt, amikor elfogytak az eprek. Akkor a medve még mindig éktelen dühbe gurult és gyakran sérülést is okozott neki. Megtanulta már kivárni a vihar végét. Ahogy öregedett, a teste egyre nehezebben gyógyította be a sebeit, ezért jobb volt, ha csendesen, lázongás és ellenkezés nélkül elviselte a körülötte hömpölygő indulatokat.

Az öregasszony felébredt az éjszaka közepén. Arra gondolt, hogy rosszul döntött, amikor előző nap szembeszállt a medvével az eprek miatt. Biztos volt benne, hogy kék-zöld lett az arca és azon gondolkozott, hogy így hogyan megy majd a piacra a cipóival. Csak feküdt az ágyban és gondolkozott, hogyan lesz ezután. Ő is fáradt volt, de most meg már az öregség miatt nem tudta elképzelni az életét a medve nélkül. Ha egyedül maradna ki védené meg, ki hozna neki húst? Felsóhajtott. Fogalma sem volt, hogy meddig bírja még a kiszámíthatatlanságot. Fáradt volt és kiégett. Eszébe jutott az a férfi, aki annak idején felkereste. Talán akkor kellett volna másképpen döntenie. Ki tudja? Lehet, hogy a férfit és az egész családját is veszélybe sodorta volna. Végül is ő az egyetlen, aki meg tudja szelidíteni ezt a veszedelmes vadat. Éjjel kettő körül végül újra álomba merült. 

Később dörömbölésre ébredt. Álomittasan felkelt, felvette a pongyoláját és kinyitotta az ajtót. Két falubeli állt előtte. Az egyik a bíró volt, a másikat csak látásból ismerte. 

– Jó reggelt, asszonyom! – köszöntötte a bíró, a másik férfi csak megemelte a kalapját. 

– Jó reggelt maguknak is! – válaszolta az öregasszony.

– Vadászbaleset történt – folytatta a bíró. 

– Mi történt vele? – kérdezte ijedten az öregasszony. 

– Meghalt. Sajnálom – válaszolta a bíró. 

– Hogyan? 

– Véletlenül lelőtték.

Az öregasszony megzavarodott. Érzelmek egész skálája hullámzott végig a testén. Megkönnyebbülés, öröm, fájdalom, ijedtség, bizonytalanság. Hátratántorodott és leült egy székre. A két férfi belépett a kunyhóba és hoztak neki vizet. Megitatták. Az öregasszony csak ült magába roskadtan. 

– Hol a teste? – kérdezte végül. 

– Már elszállíttattuk az orvoshoz, hogy megvizsgálja. 

Az öregasszony bólintott, aztán rájuk emelte a tekintetét. 

– Rendben. Most menjenek! 

A férfiak egy pillanatig még tanácstalanul néztek rá, azután elindultak kifelé. 

Az asszony csak ült és nézett ki az ablakon a feldúlt eperföldre. Vége volt hát. Szépen lassan felállt és felöltözött. El kellett mennie a temetőbe elintézni a temetést. Előkereste a medve papírjait. Kihajtogatta a megsárgult születési anyakönyvi kivonatot és üveges szemekkel nézte a kézzel írt, cirkalmas betűket: 

John Brown 

Született 1900. április 12., Abbotsbury

Apa: Martin Brown, ács

Anya: Emily Brown

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A JátékmesterbeA nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyveket, a nagy könyvesboltokban megtalálod őket!