A lány a nagy seggel

Tizennégy volt, amikor egy osztálytársa a fejéhez vágta, hogy “Hú, de nagy a segged!”. Jól emlékezett a napra. Épp matekdolgozatra készültek. Utálta a matekot és rettegett a dolgozattól. Már így is alig tudta kontrollálni a szorongását, ez a mondat pedig végképp kibillentette. Levegő után kapkodott, a szemébe könnyek gyűltek, de ő csak csendben elfordult és bement a terembe. 

A következő években akárhová is indult otthonról, mindig igyekezett olyan ruhákat felvenni, amik eltakarták a nagy seggét. Bár többé már nem kapott sértő megjegyzéseket az alakjára – legalábbis nyíltan nem –, mégis folyton takargatta a testét. A legjobb barátnője magasabb volt mint ő, és neki is elég terjedelmes volt a hátsó fele. Így legalább az ő méretei nem voltak olyan feltűnőek. 

Tizennégy évvel az incidens után férjhez ment. Nagy, abroncsos esküvői ruhával takarta el azt a testrészét, amelyet a legjobban szégyellt. A képek egészen jól sikerültek, csinos volt és boldognak látszott. Mit nem tesz a jó szabású ruha az emberrel! Sajnálta, hogy már nem a tizennyolcadik századot írják, akkor folyton ilyen abroncsos csodákban járhatna. Meglepő módon úgy tűnt, Pault,  a férjét nem zavarta a nagy feneke. Folyton szűk szoknyákat és farmereket akart ráadni, mert szerinte azokban is csodásan mutatott, de Shirley egyszerűen képtelen volt megszabadulni a fejében visszhangzó mondattól: “Hú, de nagy a segged!”. Ezt a hangot még Paul szeretetteli és vágytól izzó tekintete sem volt képes elhallgattatni. 

Shirley sokféle fogyókúrát kipróbált, sokféle kezelésnek alávetette magát, de a narancsbőr maradt és a makacs zsírtömeg csak nem akart lekarcsúsodni. Amikor jöttek a gyerekek, a helyzet még rosszabb lett. 

A szoptatástól nem fogyott le, még akkor sem jöttek rá a régi ruhái, amikor a lányai járni, meg szaladgálni kezdtek. Az ebben az időszakban készült fotókon, amelyeken fel-alá rohant a gyerekei után a nappaliból a konyhába, a fürdőből a hálószobába, csak egyetlen dolgot látott, azt hogy milyen nagy a segge! A huszadik érettségi találkozója előtt ott állt a gardróbszobában és próbálta magát belepréselni az egyetlen ruhába, amiről úgy gondolta, méltó a nagy eseményhez. Paul ott állt az ajtóban és figyelte hiábavaló próbálkozását. Amikor a ruha cipzárja végleg megadta magát és a könnyei elkezdtek potyogni, a férje átölelte és annyit mondott csak:

– Shirley, nem nagy a feneked! Hidd el, hogy pont jó, ahogy van. És ha nem akarsz, akkor nem mész el az érettségi találkozódra. 

Shirley a vállára hajtotta a fejét. A könnyei még mindig csorogtak, de a férje karjában az élet és a fenékmérete már nem tűnt annyira drámainak. Kihagyta az osztálytalálkozót és aznap este Paullal megnéztek egy filmet végre kettesben, összebújva, pont úgy ahogyan régen, mielőtt a gyerekek megszülettek. 

Teltek az évek, a gyerekei már középiskolába jártak. Sokszor jöttek fel hozzájuk a barátaik. Shirley imádta a tinédzserekkel tölteni az idejét. Elevenek voltak és viccesek. Olykor olyan lelkesedéssel, máskor meg olyan dühös, felforgató indulattal fedezték fel a világot, hogy azt nem lehetett kibírni mosolygás nélkül. Shirley tudta, hogy majd lehiggadnak, hogy a világmegváltó tervekből rövid és középtávú családi és karriertervek lesznek, és tudta azt is, hogy ez így van rendjén. Ennek ellenére élvezte az otthonukban a pezsgést, csak utálta a fotókat, amiken mindig hatalmas volt a feneke. 

Paul egy nap azzal állított be, hogy menjenek el a tengerhez, hiszen a nászútjukon voltak ott utoljára. Shirley gyomra egyből görcsbe rándult. Tengerpart, fürdőruha…már hallotta is a mondatot, amely Paulhoz hasonlóan, hűséges társa lett a sok-sok évtized alatt: “Hú, de nagy a segged!”. Igyekezett mindenféle kifogást találni, hogy lebeszélje Pault a tervéről. Pár napig úgy tűnt sikerült is, de aztán a férfi hazajött két repülőjeggyel és egy szobafoglalással Máltára. Shirleyben bennakadt a szusz. Paul mindent elrendezett, a gyerekek a nagyszülőkhöz mentek, még a felesége főnökével is beszélt. Nem lehetett több kifogás, Shirleynek csomagolnia kellett. 

Egy napja volt, hogy összepakoljon és vegyen egy fürdőruhát.

Kalapáló szívvel lépett be a boltba. Óvatosan lézengett a felakaszott fürdőruhák között, mintha nem is lenne szándékában vásárolni. Igyekezett kiválasztani egy méretének megfelelő darabot. Az eladó lányok mind karcsúak voltak, nekik az összes fürdőruha tökéletesen állt volna. Shirleynek fogalma sem volt, hogy hogyan találja meg a tűt a szénakazalban, azat azt az egy fürdőruhát, ami legalább nem áll rajta iszonyatosan, csak szörnyen. Az egyik kedves lány segíteni akart neki, de Shirley inkább bemenekült a próbafülkébe egy teveszínű és egy fekete egyrészes fürdőruhával. 

Mind a kettő borzalmasan állt rajta. A feneke akkorának látszott bennük, mint a Góbi sivatag a repülőről. Betöltötte az egész látóterét. Könnyek gyűltek a szemébe, de gyorsan összeszedte magát. Nem tudta, hogyan fogja túlélni a nyaralást. A teveszínű mellett döntött, mert a feketében a napot évek óta nem látott fehér combjai és a feneke világítottak és ettől, ha lehet, még nagyobbnak tűntek. Szomorúan baktatott hazafelé, a tekintetével igyekezett elkerülni az utcai plakátokat, amelyen csinosabbnál csinosabb fürdőruhákat reklámoztak. 

Amikor hazaért már nem maradt sok ideje, csomagolt és mire észbe kapott, kint is voltak a reptéren. Paul ragyogott! Imádta a tengert és boldog volt, hogy oly sok év után gondtalanul kettesben nyaralhat a feleségével. Egész repülőúton fogta Shirley kezét vagy meg-megsimogatta a karját. Shirley annyira feszült volt, hogy még a három órás út alatt megivott két pohár bor sem tudta ellazítani. 

A szállásuk Vallettában volt egy ötcsillagos elegáns hotelben. Paul egy hatalmas szobát vett ki, amelynek a teraszáról lélegzetelállító kilátás nyílt a tengerre. Ha Shirley nem azon idegeskedett volna, hogy mit szólnak majd másnap az emberek a hatalmas fürdőruhás fenekéhez, odalett volna a látványtól. 

Hangulatos estét töltöttek el a szálloda éttermében. Shirley már évek óta nem evett annyi kagylót és rákot, mint aznap este. Holtfáradtan estek be az ágyba. Másnap reggel Shirley már hatkor felébredt. Szorongott, amikor az egyik szék háttámlájára terített teveszínű fürdőruhára nézett. A repülőtéren vett magazin címlapjáról gúnyorosan mosolygott rá a türkíz fürdőruhás, tökéletes testű topmodell. Paul nyolc körül kelt, Shirley pedig nyert még egy kis időt azzal, hogy bevonult a fürdőszobába felkészülni a strandra. Még egy utolsó szőrtelenítés, naptej, egyebek. Sikerült tízig húznia az időt. Végül azonban nem tehetett mást, mint belegyömöszölte a fenekét a gonosz teveszínű fürdőruhába, a csípője köré kötött egy nagy, fekete strandkendőt és kilépett a fürdőből. Paul már majdnem visszaaludt, amíg várt rá. A férfi egyből felélénkült, amikor meglátta. Shirley hihetetlenül hálás volt a sorsnak, hogy olyan társa van, akinek ennyi év után is felcsillant a szeme, ha meglátja. Szerette Pault, mindennél jobban. Még a strandot is bevállalta érte. Vett egy nagy levegőt és egy szuszra kifújva azt mondta: Mehetünk. 

A következő egy hét azzal telt, hogy Shirley megpróbálta a strandon eltakarni a testét. A naptejet szigorúan a szobában kente magára, úgy érezte, hogy a parton vergődő, magát naptejező bálna látványát egy nyaraló sem érdemli meg. Végül is ez a pár nap szabadság olyan értékes mindenkinek. Ha mentek befelé a vízbe, úgy tett, mintha elviselhetetlenül égette volna a talpát a homok és a lehető leggyorsabban elmerült a tengerben, ha pedig jöttek kifelé, egyenesen nyargalt a törülközője felé. Akkor érezte igazán jól magát, amikor esténként a vacsoraasztalnál meghitten beszélgettek Paullal a gyertyafényben. Azok az órák felejthetetlenek voltak. 

Végül eljött a hét vége és csomagolniuk kellett. Mielőtt indultak még ebédeltek egyet parti sétányon lévő hangulatos kis vendéglőben, amit ottlétük harmadik napján fedeztek fel. Pault mintha kicserélték volna. Vidám volt és boldog. Shirley mindig is irigyelte a férfi lazaságát és azt, hogy Pault a szereteién kívül más ember véleménye nem nagyon érdekelte. Ebből a szempontból szöges ellentéte volt a feleségének.  

Amikor hazaértek Shirley akkurátusan összegyűjtötte és elrejtette egy folderbe az összes olyan fotót, amin látszott a feneke. A nagyobbik lányuk viccesen meg is jegyezte, hogy egész nyaralás alatt csak ült-e. Amíg Paul mutogatta a képeket az apósáéknak és a barátaiknak, Shirley fejében nem a szép emlékek, hanem a jól ismert mondat villogott: “Hú, de nagy a segged!”.

Pár hét múlva aztán már nem kerültek elő többet a fotók. Mindenkinek megmutatták már őket, akinek akarták és az életük visszatért a megszokott kerékvágásba. Shirley újra bő szoknyákat hordott és egyre ritkábban engedte, hogy fotózzák. 

November 15-én, amikor éppen egy megbeszélésen üldögélt a munkahelyén, csörgött a telefonja. Ismeretlen szám volt. Nem vette fel. Azután meging csörgött, ez viszont a nagyobbik lánya volt. Írt neki egy sms-t, hogy most nem tud beszélni, de ő megint hívta. Shirley elnézést kért a kollégáitól, kiment és felvette a telefont. Alig ismerte fel a lánya hangját, aki sírástól fulldokolva próbálta formálni a szavakat. Shirley igyekezett megérteni mit mond. Hosszas küzdelemben csak annyit sikerült kivennie, abból amit a lánya hadart, hogy Paul szívinfarktust kapott és meghalt. Elakadt a lélegzete. Egy pár másodpercig nem tudott megszólalni, de azután végül mégiscsak sikerült. 

Mire a kórházba ért, már csak arra volt lehetősége, hogy elbúcsúzzon a férjétől. A férfitól, aki harmincegy éven át a szerelme és a társa volt. Ott állt, fogta a kihűlt kezet és nem érzett semmit. A lelke teljesen lebénult a sokktól. Tíz perc múlva egy ápolónő jelent meg az ajtóban és kikísérte. Ekkorra már megérkeztek a lányok is. Elintézték a papírokat, azután taxival mentek haza. Egyikük sem érezte magát képesnek arra, hogy vezessen ilyen állapotban. A lányok az anyjukkal töltötték az éjszakát a régi szobájukban. Mielőtt lefeküdtek volna, még adtak Shirleynek egy nyugtatót. A következő heteket Shirley valami furcsa kábulatban töltötte. Olyan volt, mintha nem is vele történnének a dolgok. Intézkedett, jött, ment, de mintha valaki más életében élt volna. A temetés, a tor, a sok részvétnyilvánítás és az aggódó gyermekei biztonsági hálójában ugyan nem zuhant le, de nem volt képes talpraállni sem. Gyűlölte az estéket, amiket régen annyira szeretett. Akkor, amikor várta mikor lép be Paul az ajtón és mikor mesélheti el neki a napját a vacsoránál. Most nem jött senki. Kihűlt porleveseken és rendelt kínain élt, amiket egyedül evett meg a tévé előtt. A lányainak vissza kellett menniük az egyetemre, ő pedig ottmaradt egyedül a házban. 

Egyik este sokáig dolgozott otthon. A laptopja mellett ott állt a kihűlt kínai maradék. Egyszercsak a folderre esett a pillantása, amibe azokat a képeket rejtette, ahol látszott a feneke. Rákattintott. 

Az első képen a tengerpartra vezető lépcsőn álltak. A fotót egy kedves fiatal pár férfi tagja készítette. Paul ragaszkodott hozzá, hogy örökítsék meg az első napot, amikor végre újra a tengernél lehettek. Shirley igyekezett féloldalasan állni amennyire lehetett, hogy kevésbé legyen széles a hátsója a fekete kendőben. A pillantása most is egyből a fenekére esett. A szél fellibbentette a fekete kendőt és a feneke, meg a combján a felesleg vakítóan vigyorgott bele a kamerába. És a fejében újraindult a jólismert verkli: 

“Hú, de nagy a segged!”

“Hú, de nagy a segged!”

“Hú, de nagy a segged!”

Hallotta a hangot, de sokkal jobban hiányzott neki a férje arca, az életszeretettől ragyogó szemei és a mosolya, mint amennyire most a feneke érdekelte. A tekintetével megkereste a képen Paul arcát. Percekig csak itta magába a látványt, már nem is látta saját magát, a fenekét vagy a combját. 

Ott, a laptop monitorjának kék fényében egyszercsak megértette, hogy ő volt az egyetlen, akit érdekelt a feneke mérete. Látta a férjét, aki harmincegy év után is büszkén karolta át a feleségét, akit annyira szeretett, a nyaraláson, amikor végre eljutottak a tengerhez. Rájött, hogy micsoda elképesztő csodában volt része ennyi éven át és hogy ezt a kitartó, rajongó szeretetet ő fenékmérettől függetlenül, valamilyen paradicsomi csoda folytán, valahogyan mégis kiérdemelte.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe és A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be is! Nem fognak csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyveket, a nagy könyvesboltokban megtalálod!

Kép forrása: flickr

Szobor: Fernando Botero – Fat lady