Kreativitás és ami az útjában áll

Olvasva a novelláimat, regényemet, látva a horgolásaimat és a rajzaimat gyakran megkérdezik tőlem, hogy hogyan tudok ilyen kreatív lenni. Szeretnék tudni, hogy honnan jön ez a kreativitás és hogyan sikerül megvalósítani mindezt a fizikai világban. Nos, jól emlékszem én is arra az időre, amikor négy-öt évesen ott ültem a fehér papír felett és éreztem, tudtam, hogy valami csodálatosan szép dolog akar megszületni a kezem és a benne lévő ceruza nyomán. Vártam, próbálkoztam, reménykedtem, de egyre másra csak csúnya rajzok, a fejemben inkább érzett, mint látott kép halovány, élettelen lenyomatai jelentek meg. Egy idő után felhagytam a dologgal, mert annyira dühített az a feszültség, amit a fejemben “látott” kép és a kezem nyomán megjelenő irka-firka közötti különbség okozott. 

Ahogy elkezdtem önismerettel foglalkozni, szép lassan elkezdett “visszajönni” a kreativitásom is. Egyre jobban le tudtam képezni a valóságban is a fejemben lévő dolgokat. A lakberendezéssel kezdődött, ahol kész tárgyakból kellett egy-egy helyiségben, lakásban megteremtenem valamit, amit éreztem. Az érzet csak egy hangulat volt, ami a legtöbbször egy textillel vagy tapétával, esetleg egy szép lámpával kezdődött. Ehhez a hangulathoz kellett megtalálnom a megfelelő tárgyakat, amelyek “lefordították”, láthatóvá tették a fizikai világban is, amit éreztem. 

Ezután kicsit messzebbre mentem. Megpróbáltam egy-egy kutyánk személyiségét elkapni, láthatóvá tenni a többiek számára is vízfesték segítségével. Itt már nem kész tárgyakkal dolgoztam, hanem olyan “nyersanyagokkal”, mint a vízfesték. 

Rájöttem, hogy a kreativitás kulcsa az, hogy az ember hogyan tud érzéseket, érzeteket megmutatni különböző eszközök által, mint a festék, a szavak, a ceruza, a hangjegyek, stb.

Ahhoz, hogy ez jól működjön három dologra van szükség: 

1. Tudjunk és merjünk mély érzéseket érezni. Sok embernek ez komoly nehézséget okoz, mert megszoktuk, hogy ha valami fáj, ha valami rossz, akkor azt inkább elnyomjuk és “megyünk tovább”, mert erősek vagyunk. Csak a gyengék “dagonyáznak” a fájdalomban. A kreativitáshoz viszont pontosan arra van szükség, hogy merjünk mindenféle érzést érezni és “vele is maradni” egy darabig, nem pedig menekülni előle. Mind a jó, mind a rossz érzéseket meg kell tudni élni, máskülönben olyanok vagyunk, mint az énekesnő, aki csak és kizárólag a magas hangokat hajlandó kiadni, a mélyeket nem, ezért állandóan fejhangon rikácsol. Senki sem élvezne egy ilyen koncertet, igaz?
2. Találjunk legalább egy olyan eszközt, amit szeretünk és amelynek a segítségével ki tudjuk fejezni az érzéseket, amik bennünk vannak, legyen ez az írás, a festés, a rajzolás, a szobrászat, a varrás, a zene, az ének vagy bármi más. Ezt az eszközt érdemes sok gyakorlással fejleszteni. Emellett elég bátornak kelle lennünk ahhoz, hogy szembenézzünk azzal is, amikor elrontjuk a dolgot, amikor nem úgy sikerül, ahogyan szerettük volna.
3. El kell jutnunk odáig, hogy elfogadjuk magunkat és meg merjük mutatni a belső világunkat a többi embernek. Sokan legyintenek erre, hogy ugyan már, ha végre kész lenne a nagy mű nem lenne gond mindenkinek megmutatni! Azonban ez a legtöbb embernek legalább annyira nehéz, mint belemerülni az érzéseibe. Nekem két évembe telt, amire “elengedtem” az első regényemet, A Játékmestert, hogy mások is olvashassák a szűk környezetemen kívül. A blokkok, amelyek megakadályozzák, hogy felvállaljuk magunkat, szintén önismereti munkával szüntethetők meg.  

Az a tapasztalatom, hogy mindenkiben ott lapul az az eszköz, amelynek segítségével megjelenhet a világban a saját belső világa. Sokszor már gyerekkorunk óta ismerjük, szeretjük azt a valamit, csak sosem hagytunk időt magunknak arra, hogy fejlesszük, gyakoroljuk. 

A legtöbben tisztában is vagyunk vele, hogy mi az a “médium” amin keresztül szeretnénk kifejezni magunkat. A nagyobb gondot sokkal inkább az érzéseink útjában álló blokkok és a kreativitáshoz kapcsolódó hiedelmeink okozzák. 

Ez utóbbiakat érdemes kicsit górcső alá venni és azokat, amelyek gátolnak, feloldani. 

Ha vannak bennünk olyan hiedelmek, mint hogy “minden művész depressziós vagy alkoholista” vagy hogy “ a művészetből nem lehet megélni” vagy “nem vagyok elég tehetséges”, stb., érdemes megtudni, hogy ezek honnan erednek és alaposan megvizsgálni, hogy igazak-e egyáltalán. 

A másik ösvény amin érdemes elindulni az pedig az önismeret. Ugyanis minél inkább tisztában vagyunk vele kik vagyunk, minél inkább ismerjük önmagunk árnyékos oldalát is, annál inkább képesek leszünk teljességében látni és elfogadni az életet és annál inkább képesek leszünk mély, valódi alkotásokat létrehozni. Itt nem arról van szó, hogy csakis az élet mélységeiről, a nehéz érzésekről, a súlyos dolgokról kell hogy szóljon a művészet. Távolról sem! Hiszen ezer boldog műalkotás is létezik, amelyeket nagyra tartunk. Gondoljunk csak a Queen Barcelona című számára, Szinyei Merse Pál Majálisára vagy a Sok hűhó semmiért-re! A boldog művészetre is ezernyi példa van. A mélységre azért van szükség, hogy a magasságnak legyen ami kontrasztot ad. Mert ez érződik, még akkor is, ha az adott darabban, képben, zenében vagy akármiben nincs egy fikarcnyi szomorúság sem. A boldog alkotásokban is érződik az alkotó “mélysége”, ahogy a nehéz témákat feldolgozó alkotásokban is ott van az alkotó “magassága”, azok a máskor megélt boldog érzések, az életszeretet, amelyek elviselhetővé teszik a szomorú, tragikus dolgokat is.

Az én tapasztalatom az, hogy a kreativitás mindenkiben ott lapul. Nem a kreativitás hiánya, sokkal inkább a blokkok, amik az útjában állnak, azok okozzák a gondot. A blokkok pedig hiedelmekből állnak, amik lehetnek a kreativitással kapcsolatosak és lehetnek önmagunkkal kapcsolatosak. Ezek feloldásával lehet eljutni odáig, hogy az ember végre szabadon élvezze az alkotást, legyen szó hidak tervezéséről, egy csinos takaró horgolásáról, festésről, írásról vagy bármi másról.