Huszonhét évesen egy nagy veszteség után sokat ültem egymagamban gyertyafénynél, a két örökbefogadott “professzor” kutyámmal. A sok egyedül, csendben töltött idő alatt jöttem rá, hogy az ember képes egészen mély dolgokat előbányászni a pszichéjéből egymaga is. Sok-sok AHA! pillanatot éltem át és rájöttem, hogy a miért kérdés mennyire, de mennyire hasznos, ha képesek vagyunk őszintén válaszolni rá és hajlandóak vagyunk a fénybe fordítani a személyiségünk árnyékos oldalát is vizsgálat céljából.
Az ember azt hiszi, hogy nehéz ránézni azokra a dolgokra, amiket nem szeretünk magunkban vagy akár egyenesen szégyellünk. Ám ahogy minden más is, ez is egy döntés. Ha nem vagyunk hajlandóak meglátni a “rosszat” magunkban és dolgozni a “rossz” oldalunkkal, akkor azt a döntést hozzuk, hogy a tagadás és a fájdalom elkerülése fontosabb, mint az adott probléma megoldása, a gyógyulás vagy a pszichés korlát átlépése.
Ha eldöntjük, hogy tényleg véget akarunk vetni a problémának, akkor nem lesz nehéz felfedni a mögötte meghúzódó működést. Ne felejtsük el, hogy minden egyes pillanatban döntést hozunk. Félünk vagy nem? A tisztességes utat választjuk vagy nem? A biztonságot választjuk vagy a kalandot? Ilyen és ezekhez hasonló döntésekből áll az élet. Aki utál dönteni és halogatja a döntést, az is dönt. Azt választja, hogy nem változtat a működésén. Még nem.
A döntéseinket sokféle hiedelem, program befolyásolja és gyakran érezhetjük azt, hogy szívünk szerint egyik irányba mennénk és az lenne nekünk a jó, de valahogy mégsem vagyunk képesek azt a döntést hozni. Ez feszültséget okoz és akár a kétségbeesésig is eljuttathat bennünket, ha harmincadjára sem tudunk például nemet mondani valamire vagy asszertíven megvédeni magunkat. Ha megérezzük ezt a feszültséget, akkor tudatosítanunk kell, hogy valamilyen pszichés gáttal találtuk szembe magunkat és a legtöbb esetben, nem leszünk képesek ezt átlépni anélkül, hogy elő ne bányásznánk az okát a tudatalattinkból. És itt jön a képbe a miért kérdés.
Üljünk le csendben, olyankor, amikor jó ideig senki nem zavar és nézzük meg, milyen érzéseket hoz fel bennünk, ha az egyik vagy a másik megoldást választjuk. Érdemes arra figyelni, hogy a szívünk szerinti döntés milyen félelmet okoz. Kérdezzük meg magunktól, hogy miért érezzük, amit érzünk és ezúttal ne kezdjünk el logikázni. Ne elégedjünk meg azzal, hogy azért nem mondok nemet a főnöknek huszadjára sem, mert akkor ugrik az előléptetésem. Mindenki tudja, hogy pár elutasítás még nem jelenti egy karrier végét.
Nézzük meg, hogy is nézhet ki egy ilyen párbeszéd a lelkünkkel!
Tudatos: Képtelen vagyok nemet mondani az embereknek. Miért?
Tudatalatti: Mert félek.
T: Mitől?
TA: Hogy bántani fognak.
T: Miért?
TA: Azért, mert nem vagyok tapintatos.
T: Miért nem tapintatos az, ha valaki nemet mond?
TA: Mert akkor a másik elutasítottnak érzi magát és fájni fog neki.
T: Miért baj, ha a másik rosszul érzi magát?
TA: Mert akkor el fog utasítani engem, esetleg el is hagy és az nekem is fájni fog.
T: Tehát azt választjuk, hogy nem mondunk nemet, mert fontosabb, hogy a másik emberrel való kapcsolat megmaradjon és ő ne érezze elutasítottnak magát, mint az, hogy ne kelljen teljesítenünk a kérést, ami kellemetlen nekünk?
TA: Igen.
T: Tehát fontosabb az, hogy a másik emberrel való kapcsolat megmaradjon, mint az, hogy önmagunk legyünk és jól érezzük magunkat?
TA: Igen.
T: Miért fontosabb, a vele való kapcsolat, mint az önmagunkkal való kapcsolat?
TA: Mert egyedül nem tudom megoldani a dolgokat.
T: Miért nem?
TA: Mert túl nehéz, félek és túl kicsi és gyenge vagyok.
Itt eljön az első AHA! pillanat, amikor rájövünk, hogy nem egy felnőttel beszélgetünk, hanem egy sérült kisgyerekkel. Meg kell találnunk őt és rá kell néznünk arra, hogy mi történt vele.
T: Hány éves vagy? (Erre a kérdésre adjuk azt a választ, ami először felbukkan a tudatunkban akár megjelenő szám, akár szó formájában)
TA: Kettő.
T: Mitől félsz?
TA: Hogy elhagy az anyukám.
T: Miért hagyna el?
TA: Mert nem szeret. Mert sosem játszik velem, csak rám szól és menekül előlem, ha beszélek hozzá. Pedig nagyon szeretnék játszani vele. Sok aranyos állatom van. De ő sosem akar. Egyedül vagyok és nagyon fáj. Mindig csak a konyhában van, nem néz rám. Ha odamegyek hozzá, akkor ideges lesz és otthagy. Nagyon fáj és nagyon egyedül érzem magam. Félek, hogy ha nem maradok csendben, akkor teljesen eltűnik. Szeretném, ha szeretne, de bármit csinálok nem szeret.
Itt a másik AHA! pillanat, amikor megértjük a probléma gyökerét. Ezen a ponton általában mély, fájdalmas érzések jönnek fel. Adjunk időt magunknak, hogy kisírjuk, kitisztítsuk őket! Ne akarjunk gyorsan túl lenni az egészen! Engedjük fel a legmélyebb fájdalmat is! Addig, amíg úgy nem érezzük, hogy elfogytak a könnyeink.
T: Mire van szükséged?
TA: Szeretetre, figyelemre. Szeretnék játszani.
T: Mit szeretnél játszani?
TA: Plüssállatosat. Van egy orrszarvúm. Szeretném, ha beszélgetnénk vele. Nagyon okos orrszarvú. Nem bánt senkit.
A gyerek sok mindent mondhat, hogy mire van szüksége. Van, amikor ölelésre, van, amikor figyelemre, van, hogy biztonságra, de lehet a dolog egészen specifikus is. Nekem az egyik ilyen elfeledett, sérült kisgyerekem azt mondta, hogy “Fagyi, kutya, játszótér”. Kutyánk van egy pár, de azon a nyáron, amikor ez kiderült, annyi fagyit ettem, hogy utána hónapokig rá sem tudtam nézni a fagyira és igen, elmentünk játszótérre is csúszdázni.
Ezek a sérült, hiánytraumás kisgyerekek úgy tudnak bennünk meggyógyulni, ha megadjuk nekik, amire vágynak. Ha szeretet vagy biztonság kell, akkor képzeletben vegyük őket ölbe, simogassuk a hátukat, öleljük át őket és sugározzunk feléjük annyi szeretetet, amennyit csak tudunk. Addig csináljuk ezt, amíg azt nem érezzük, hogy feltöltődtek a hiányzó érzéssel.
Ha specifikus dolgot szeretnének, akkor adjuk meg nekik azt. Menjünk el egy játékboltba, kérdezzük meg melyik plüssállat tetszik neki és vegyük meg. Aztán beszélgessünk vele és a plüssállattal. Érezni fogjuk, amikor feltöltődött a tartály figyelemmel és szeretettel.
Ha mindezt végig csináltuk, ha meggyógyult a seb, akkor sokkal könnyebb lesz nemet mondanunk az olyan kérésekre, amelyek teljesítésétől ódzkodunk. Ha valami miatt még mindig nem megy, akkor üljünk le még egyszer és nézzük meg ugyanezzel a módszerrel, hogy milyen sérülést nem sikerült még meggyógyítanunk.