Gyakran előfordul, hogy frusztráltan ülünk hatalmas zajjal a fejünkben, és a kollégánkra, a férjünkre, a gyerekünkre, a munkánkra, a közlekedésre fogjuk az idegességünket, a frusztráltságunkat, az aggodalmunkat vagy bármilyen más negatív érzelmünket. Ilyenkor általában odáig jutunk, hogy irgalmatlanul dühösek leszünk a másikra vagy egy szituációra és nem vesszük észre, hogy valójában nem értjük mi a valódi helyzet és csak a jéghegy csúcsát kaparásszuk. Mindenki tudja, hogy a jéghegy nagyobbik része a víz alatt van és jó hajóskapitányként azt is tudnunk kell, hogy pontosan arra az alsó részre kell figyelnünk, ha biztonságosan akarjuk navigálni a hajónkat.
Amikor azt érezzük, hogy már-már obszesszíven ráfixálódtunk valakinek vagy valaminek a hibáztatására, érdemes leülni és egy kicsit magunkba mélyedni, hogy milyen érzést is akarunk elkerülni azáltal, hogy ennyire egy irányba fókuszáljuk a dühünket és a rosszallásunkat.
A jéghegy csúcsa ugyanis soha nem a lényeg, a lényeg az, ami alatta van. Azzal az érzéssel kell valamit kezdenünk, ami annyira félelmetes, hogy bármit megtennénk, csak ne kelljen éreznünk. Akár hatalmas cirkuszt is csinálunk magunk körül, csak elkerülhessük.
Amikor például dühösek leszünk magunkra, mert annyira fáradtak és motiválatlanok vagyunk, hogy az utolsó kis lépést nem tudjuk megtenni egy fontos projekt befejezéséhez, a gondot legtöbbször nem az az egy lépés okozza, hanem valami egészen más. A motiválatlanság, bénultság oka lehet az, hogy olyan erővel próbálunk elfojtani egy érzést, hogy semmi másra nem marad energiánk. Ennek az érzésnek gyakran semmi köze sincsen ahhoz a helyzethez, amelyben a motiválatlanságot érezzük. A helyzet mindössze indikátorként szolgál, hogy valami nincsen rendben. Lehet, hogy a feszültséget, az okozza, hogy nem merjük bevallani magunknak, hogy nem bírjuk már elviselni a párunkat, de mivel úgy érezzük a válás nem lehet opció a gyerekek miatt, ezért ezt az érzést nem engedjük meg magunknak. Hogy elkerüljük a katasztrófát, inkább elfojtjuk az érzéseinket. Vagyis nem nézzük meg mi van a felszín alatt, csak a jéghegy csúcsát figyeljük.
Máskor a szomszédunk idegesít azzal, hogy a lépcsőházban tárolja a cipőit és már annyira felhúzzuk magunkat ezen, hogy minden alkalommal, amikor elmegyünk mellettük gyomoridegünk van. Valójában azonban lehet, hogy a munkánkat utáljuk, de ezt nem merjük magunknak bevallani, hiszen most léptettek elő és felvettünk egy szép nagy összegű kölcsönt is. Ezért az, hogy ránézzünk arra, hogy a jobb életkörülmények ellenére sem fogjuk sokáig bírni ezen a munkahelyen, egyszerűen nem opció. Túlzottan riasztó. Szóval keresünk valakit vagy valamit, akire rá tudjuk önteni a bennünk felgyűlt feszültséget.
Az ilyen és ehhez hasonló helyzetek mindennaposak a legtöbbünk életében és gyakran olyan érzéseket fednek el, amelyeket ha éreznénk, akkor fenekestül felfordulna az életünk, ezért valójában érthető, hogy nem szeretnénk tudatosítani őket. A baj csak az, hogy ha folyton elnyomjuk ezeket az érzéseket és nem igazítjuk az életünket ahhoz, hogy hogyan érezzük jól magunkat, akkor egy idő után a feszültség mindenre átterjed. Ilyenkor már nem csak a szomszéd cipőit, hanem a párunkat, a gyerekünket, a kollégákat, az egész életet fogjuk hibáztatni a feszültségért, a dühért vagy éppen a bénultságért és rémisztően keserű emberekké válunk.
Pedig ha hajlandóak lennénk ránézni, hogy mit nem akarunk érezni, lenne esély arra, hogy változtassunk a helyzeten, akár csak kis lépésekben, olyan módon, ami nem annyira ijesztő számunkra. Akár még az is elképzelhető, hogy találnánk más, sokkal kevésbé drasztikus megoldást a helyzetre, aminek segítségével máris jobban érezhetnénk magunkat.
Az ilyen belső munka türelmet és bátorságot kíván, de mindenképpen megéri az energiát. Ha képesek és hajlandóak vagyunk időben felfedezni mi van a víz felszíne alatt, milyen alakú a jéghegy, amellyel szembe találtuk magunkat, elkerülhetjük az olyan nagyobb katasztrófákat, mint a Titanic-é volt.