Jeffy módszere: Amit nem látok, nem létezik

Mi történik, ha hosszú ideig nem nézünk rá olyan érzésekre, helyzetekre, problémákra, amik fájdalommal, félelemmel, agresszióval, szorongással töltenek el? Tényleg szabadok maradhatunk?

Az első kutyám Jeffyke, egy igazi angol…elnézést, inkább skót úr volt, fajtája szerint skót juhász. Jeffyke könnyen kezelhető, udrvarias és nagyon intelligens kutya volt. Az a fajta eb, aki sosem lépett rá az ember lábára, nem okozott kék foltokat a hevességével és nem lopott a konyhaasztalról. A tányérját csak többé-kevésbé nyalta ki és öreg korára bizony elég válogatós lett. Az egész család nagyon szerette Jeffykét, aki volt, hogy nyaralni is velünk jött. A kilencvenes években nem volt könnyű olyan szállást találni, ahol fogadtak négylábú vendégeket is, de valahogy mégis sikerült. Az utazásban Jeffyke egyetlen dolgot nem szeretett és az az autó volt. Hányingere lehetett, mert sokat nyálzott és sosem akart beszállni. A módszert, amivel a kocsit kiiktatta az életéből, azóta is emlegetjük a családban, amikor valaki homokba dugja a fejét. Jeffyke meggyőződése az volt, hogy amit nem lát, az nem is létezik. Vagyis, ha hátat fordítva a kocsinak leül, akkor az autó megszűnik létezni, így beszállnia sem kell majd. 

Az ezt követő öt perc azonban rendre bebizonyította neki, attól, hogy hátat fordítunk valaminek, még létezik, ugyanis mégis csak be kellett szállnia. Amikor hátat fordítunk egy-egy érzésnek, fájdalmas helyzetnek, akkor a lelkünk mélyén mi is tisztában vagyunk a létezésével. Ráadásul igen sok energiánkat meg figyelmünket leköti, hogy ne nézzünk rá, hiszen folyamatosan koncentrálnunk kell, hogy bárhogyan is mozdulunk, ne forduljunk afelé a bizonyos dolog felé. Ha elég sok ilyen dolgot gyűjtünk fel az évtizedek alatt, akkor a szabad mozgásterünk jelentősen lecsökken. Nem fordulhatunk hátra, mert ott is egy feldolgozatlan ügyet látnánk, nem fordulhatunk 45 fokban jobbra, mert ott is egy, de balra hátra sem, mert ott meg egy másik és így tovább. A félelmek, a szorongások, a düh, a vádaskodás, az áldozatiság, a magunknak be nem vallott érzéseink mind mind egy-egy kritikus zóna, amit el kell kerülnünk. 

Gondoljunk bele, hogy hogyan fogjuk érezni magunkat 5-10-20 ilyen kritikus zónával magunk körül? Mekkora lesz a szabadságunk és mennyi életerőnk marad? A lelkünknek ilyen helyzetben az a legbiztonságosabb, ha csak áll mereven és szemmagasságban néz maga elé, mert akkor biztosan sikerül kikerülnie a szembesülést valamelyik kellemetlen élményünkkel. Képzeljük magunk elé, hogy milyen így leélni egy életet, mozdulatlanul, mereven bámulva magunk elé!

Festett kisfiú szobor arc máló kékeszöld festékkel

Gondolom senki sem szeretne így élni, de mégis sokan ezt teszik. Azt hiszik, hogy nincs erejük, bátorságuk ránézni egy-egy fájdalmas dologra és ezért nagy árat fizetnek. Pedig tapasztalatból mondhatom, hogy ahogy elkezdjük kitakarítani az érzelmi teret magunk körül, úgy lesz egyre több erőnk, egyre több lendületünk, bátorságunk és energiánk. Mert akkor is ha át kell éreznünk fájdalmat, dühöt, félelmet, szorongást, a lelkünk kezd felszabadulni a szoborlétből, pontosan úgy, mint amikor az elgémberedett testünket végre kinyújtóztathatjuk egy hosszú autóút után. Ugye mennyire jólesik érezni, ahogy friss vér, friss energia járja át minden tagunkat? Pontosan ez történik a lelkünkkel is, ha végre megmozdulhat és minél több irányba fordulhat, annál több energiája lesz a további takarításhoz. Az igazi szabadság felé ez az út visz. Ez az igazi döntés, nem pedig az, hogy bemerevedünk, mert az a döntés félelemből születik és nem szabad választásból.

Bármennyire is szerettük Jeffykét, az elkerüléses taktikáját, azt hiszem inkább meghagyjuk neki!