Isten veled, Egon! Isten veled, Amy! Még találkozunk!

Tavaly szeptemberben két kutyánkat is elveszítettünk. Egon és Amy itthagytak minket és már Labival, Bagirával, Jeffyvel és a többiekkel játszanak. Nem telik el nap, hogy ne beszélnénk róla milyen csodás, jólelkű, elképesztő, vidám, erős, kedves és figyelmes kutyák voltak. Két teljesen különböző egyéniség, két teljesen különböző lélek, mégis mindketten belénk égtek egy életre. Mindig érezni fogjuk az illatukat, az ujjaink mindig emlékezni fognak a bundájuk selymességére és mindig bennünk marad az átsírt éjszaka emléke is, ami a döntéshez vezetett, hogy nem hagyjuk őket tovább szenvedni. 

Egonnak nyirokrákja volt, így több időnk volt felkészülni a távozására, mint Amy esetében, aki két hétre rá hirtelen lett rosszul. Igen, idősek voltak mind a ketten és igen, számíthattunk volna rá, hogy eljön ez a pillanat. Mégis minden felkészülés dacára, amikor az ember ott áll a döntés előtt, amikor látja, hogy az állat már feküdni, pihenni sem tud, olyan fájdalom lesz úrrá rajta, ami összecsavarja az egész testét egy egészen kicsi, végtelenül kiszolgáltatott gombóccá. 

Jó lenne, ha biztosan tudhatnánk, hogy jól vannak és még jobb lenne, ha tudhatnánk, hogy velünk vannak. Csak reménykedünk, hogy tudják, hallják, érzik, mennyire hiányoznak és hogy sosem fogjuk őket elfelejteni.

Szeptember óta sok idő eltelt, de a hiány és a fájdalom még mindig velünk vannak és sunyi hullámokban öntenek el bennünket a legváratlanabb pillanatokban. Sokszor átéltük már, jól ismerjük ezt a folyamatot, de minden alkalommal nehéz. 

Bármennyire is fájdalmas a veszteség abban biztosak vagyunk, hogy sokkal fájdalmasabb lett volna, ha nem szerethetjük őket, ha nem dédelgethetjük őket, ha nem lettek volna részei az életünknek oly sok éven át. 

Isten veletek, kiskutyáink! Köszönünk minden csodálatos pillanatot és azokat is, amik nem voltak olyan csodálatosak! Még találkozunk!