Hogyan teszik tönkre az életüket azok, akik büszkék a makacsságukra?

Egyre gyakrabban hallom azt a mondatot, hogy “Makacs vagyok!” szinte kéjes örömmel kimondva, mintha ez a tulajdonság egy olyan negatív jellemző lenne, ami valahol mélyen mégis sokat hozzáad az illető értékéhez. Mintha makacsnak lenni valójában erény lenne és érdekesebbé, izgalmasabbá tenné azt az embert, aki magát makacsnak titulálja. 

Az én tapasztalatom azonban merőben más a makacs emberekkel, ezért úgy döntöttem, hogy megnézem mit is jelent ez a szó egyáltalán. Az értelmező szótárban ezt a leírást találtam: 

“Olyan <személy>, aki álláspontjához, véleményéhez néha még az ésszerűség rovására is konokul ragaszkodik; nyakas, önfejű. (…)”

Az ésszerűség rovására konokul ragaszkodni valamihez, nos, ez nem hangzik túlzottan pozitívnak. Lássuk most, mik a tapasztalataim azokkal, akik makacsnak vallják magukat!

Amikor az ember önismereti munkát végez, pontosan azt teszi, hogy ilyen-olyan szempontból felülvizsgálja az addigi hiedelemrendszerét és változtat rajta annak érdekében, hogy az élete élhetőbb, örömtelibb legyen. Ha valakinek az egója attól érzi magát értékesnek, hogy makacsnak vallja magát, vagyis olyan embernek, aki minden körülmények között kitartóan ragaszkodik a saját igazához, annak az embernek igen nehéz dolga lesz az önismereti munkában és ebből kifolyólag nagyon nehezen fogja tudni az életét boldogabb mederbe terelni.  

A legtöbbször belőlük lesznek az áldozatok és a mártírok, hiszen ők már annyi mindent megpróbáltak, de mégsem változik semmi. És valóban sokmindent megpróbálnak, csak egyetlen egy dologra nem képesek, elengedni a makacsságot, mert attól annyival érdekesebbek és értékesebbek a többi embernél. Ilyen esetben, ahogy lenni szokott, az élet tovább és tovább tolja az embert a helyes irányba, mindaddig, amíg már annyira elviselhetetlen lesz valami (betegség, párkapcsolati probléma, gyerekkel való kapcsolat, pénzügyi helyzet, stb.), hogy végre enged az egó és feladja a nagyra tartott makacsságot. A változás pontosan ekkor fog megtörténni, addig nem. Egyszóval abban a pillanatban, ahogy többet ér az egónknak a vágyott változás, mint az az értékesség-érzet, amit a makacsságból nyer, akkor leszünk képesek megváltozni és az életünkön is változtatni. 

Amint hajlandóak leszünk nem jobbnak és többnek érezni magunkat egy öngyilkosnál, egy alkoholistánál, egy rossz szülőnél, egy sikertelen családtagnál, hanem megértjük, hogy ők is a legjobbat nyújtották, amit csak tudtak, ugyanolyan emberek, mint mi és nekik más, sokszor nehezebb sors jutott, mint nekünk, akkor történik meg a változás. Ez nem azt jelenti, hogy jónak kell elfogadnunk a cselekedeteiket, csak annyit jelent, hogy megértjük, nem jártunk az ő cipőjükben, nem éltük át azt, amit ők és így nem is ítélkezhetünk felettük az általuk okozott sérüléseink ellenére sem. Ez nem könnyű és nem is történik meg egyik percről a másikra, de ez az egyetlen út, amelyen átmenve kiszabadíthatjuk saját magunkat azokból a problémákból, nehézségekből, amelyekkel, a sérüléseink miatt, küzdünk. Amíg ítélet van bennünk a családtagjaink iránt, addig bele vagyunk keveredve azokba a drámákba, amelyek a múltban történtek és nem szabadulunk. Furcsa módon bár a kulcs a mi kezükben van a cellánk ajtajához, sokszor mégsem használjuk, mert makacsul ragaszkodunk az ítéleteinkhez és ahhoz, hogy jóvátételt kapjunk valamilyen formában. Ez a makacs egónknak gyakran fontosabb, mint az, hogy ne legyünk betegek, ne legyen pokol a párkapcsolatunk vagy a munkahelyünk, ne legyenek pénzügyi gondjaink, stb. 

A kérdés az, hogy miért tesszük ezt? Miért tesszük tönkre szándékosan a saját életünket? Miért makacskodunk? 

Sokat gondolkodtam ezen és azt hiszem, rájöttem a válaszra. 

Tudjuk, hogy a gyerekek belső iránytűje sokszor jobban rendben van, mint a felnőtteké, mert még nem érzik azt az ezerféle nyomást, amit a felnőttek átélnek nap, mint nap. Sokan átéltük azt gyerekkorunkban, hogy legbelül éreztük, igazunk van valamiben, de a környezetünk ezt nem így látta. Ha ragaszkodtunk az igazunkhoz, ránk sütötték a makacs címkét, azért, hogy megszégyenítsenek minket ezzel a negatív jelzővel és végre feladjuk az ellenkezést. Emiatt a helytelen címkézés miatt a makacsságot az ellenállásunk zászlajára tűztük azokkal szemben, akik szenvedést vagy fájdalmat okoztak nekünk. Felnőtté válva azt gondoljuk, hogy a makacsságunkban rejlik az erőnk, ezért annyira értékes nekünk ez a tulajdonság. Ez a címke azonban nagyon ártalmas, mert az életünk során sokszor felül kell vizsgálnunk az ítéleteinket és ha makacsul ragaszkodunk ahhoz, ami már idejétmúlt, csak azért, mert a makacsságot erőnek hisszük, akkor komoly nehézségeket okozunk magunknak és a szeretteinknek is. 

Az önismereti munka folyamán egyértelműen kiderül, hogy minden percben választunk. Vagy azt választjuk, hogy benne maradunk a problémában, vagy azt, hogy elengedjük az ítéleteinket és megszabadulunk a problémától. Ez a dolog nem fejben dől el, hanem a szívünkben, ezért nem működik az “Á, én már túl vagyok ezen, már elengedtem!” típusú hozzáállás. A szív megköveteli, hogy valóban megértsük azt a másik embert, akit elítélünk és megbékéljünk vele, csak azután leszünk hajlandóak valóban elengedni az ítéleteinket. 

Azt hiszem, világos, hogy azoknak, akik olyan büszkén jelentik ki: “Makacs vagyok”, ez a folyamat, a saját döntésük miatt, sokkal nehezebb, mint azoknak, akiknek az egója nem abból nyer értékességérzetet, hogy makacs. Egyszerűen azért, mert nekik kisebb ár feladni a makacsságot és ezen keresztül az addigi meggyőződésüket, hiszen nem kapcsolódik hozzá annyi pozitívum, mint azoknak, akik emiatt érzik értékesnek, erősnek magukat.

Ha meg akarjuk könnyíteni magunknak az életet, ha több életörömet és kevesebb problémát szeretnénk, akkor ne makacsok legyünk. Legyünk kitartóak, elszántak, állhatatosak, erősek, de ne attól érezzük értékesnek vagy érdekesnek magunkat, hogy makacsságból ragaszkodunk az újonnan megértett igazságok ellenére a régi ítéletünkhöz, a régi igazunkhoz.