Hogyan találhatjuk meg az irányt, amikor pörög az iránytű?

Vannak olyan helyzetek, amikor bármennyire is igyekszünk, képtelenek vagyunk dönteni, hogy kinek higgyünk, merre menjünk. Ez olyan érzés, mint amikor az ember áll az erdő közepén, sötétedik, eltévedt és még az iránytű is, amit vészhelyzet esetére magával hozott, össze-vissza pörög. Ilyenkor nincsenek kapaszkodók. Nem működik a pro és kontra, nincsenek érvek, úgy érezzük, hogy az egész helyzet olyan elképesztően zavaros, mint a kiáradt szennyvíz. Hogyan találhatjuk meg ilyenkor az irányt? 

Vannak helyzetek, amelyek alapjaiban rengetik meg az életünket, a nézeteinket. Például, amikor a szentként tisztelt nagymamáról kiderül, hogy félrelépett és nem is az a gyermeke édesapja, akit gondoltunk. Vagy amikor az elhunyt férjről kiderül, hogy volt egy másik családja egy másik városban. De ilyen helyzet az is, amikor a férj legjobb barátja azt állítja a feleségről, hogy megcsalta a férjét és a férjnek fogalma sincs kinek higgyen. 

Az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben az iránytű óhatatlanul pörögni kezd, hiszen azok a hiedelmek, elvek, amik alapján addig éltünk megdőltek egy szempillantás alatt. Ezernyi kognitív disszonanciával találjuk szembe magunkat. Mondjuk elítéljük a félrelépést, de imádtuk a nagymamát, akiről eddig azt hittük, hogy makulátlan volt és eddig őt igyekeztünk követni. Most akkor hogy ítéljük meg őt? Jó vagy rossz ember volt? 

Vagy a legjobb barát eddig mindenben kitartott mellettünk és az életünket is rábíznánk, most pedig azt állítja, hogy a feleségünk, akiben szintén feltétel nélkül megbíztunk, hűtlen? Kinek higgyünk? 

Ilyenkor egy darabig azt sem tudjuk, hogy hogyan álljunk neki eltakarítani a trutyit, amit felböfögött az élet. Csak maga a megbarátkozás az újonnan felbukkant tényekkel is időt vesz igénybe. Ne csodálkozzunk, ha sok-sok szinte kezelhetetlen érzelem bukkan fel! Hagyjunk időt, hogy az érzelmeink lecsillapodjanak. Érdemes ilyenkor pontosan megfogalmazni, hogy mit érzünk az adott helyzettel kapcsolatban és minden egyes érzelemnél elképzelni, ahogy kiárad belőlünk a szívünkön keresztül — pont ahogy egy villanykörtéből árad ki a fény. Bármennyire is azt érezzük, hogy a történtek ismételgetése családtagoknak, barátoknak, kollégáknak vagy bárki másnak könnyít a helyzeten, ez tévedés. Amikor a mi iránytűnk is pörög és nem tudjuk merre induljunk, akkor a sok kéretlen vagy éppen kért vélemény nem segít semmit. Mi magunk ismerjük a legjobban a tényeket, mi magunk ismerjük a legjobban az érzéseinket és mi magunk vagyunk a saját életünk főszereplői, ezért senki másra nem háríthatjuk a döntés felelősségét. Bármennyire is kétségbeejtőnek tűnik a helyzet, ha képesek vagyunk nem a már unos-untalan elmesélt, kivesézett történetet ismételgetni újabb és újabb ismerőseinknek és képesek vagyunk leállni arról, hogy így szerezzünk magunknak életenergiát, akkor van rá esélyünk, hogy megállítsuk az iránytű pörgését. Vagyis inkább arra, hogy az iránytű leálljon.

Fontos megérteni azt, hogy minden ember másképpen ítél meg minden egyes dolgot. Ezért az, hogy ezerszer elmeséljük a nehézségünket és a saját vagy éppen a másik ember oldalára állók érveit hallgatjuk, nem segít. Nekünk magunknak kell kialakítanunk az életünket és azt a döntést hozni, ami számunkra a legjobb, függetlenül a társadalmi elvárásoktól, a barátaink véleményétől és a családi programok nyomásától. Amikor egyfolytában tanácsot kérünk valójában mások megoldásait hallgatjuk egy olyan problémára, amelyről igazából fogalmuk sincs. És a végén úgyis nekünk magunknak kell meghoznunk a döntést. 

Szóval inkább üljünk le és éljük át az érzéseinket, amiket az adott helyzet előhív belőlünk. Akár le is írhatjuk őket. A lényeg, hogy kifolyjanak belőlünk. Meg fogjuk látni, hogy amint tisztába kerülünk az érzéseinkkel és hajlandóak vagyunk nem menekülni előlük, hanem átengedni őket magunkon, az egész helyzetből kifogy a szufla. Amint ez megtörténik, ki fog kristályosodni az is, hogy nekünk mi a jó, mi az, ami elfogadható. És lassan megáll az iránytű is és végre tisztán fogjuk látni, hogy merre van észak.