Határvédelem – léteznek–e egyáltalán pszichés végváraink?

Sokszor kerültem olyan helyzetbe életemben, amikor átlépték a határaimat így vagy úgy, de én mégsem mozgósítottam a határvédelmemet. Rendszerint csak elszenvedtem a helyzetet és igyekeztem jó képet vágni hozzá, hogy elkerüljem a konfliktust. A konfliktust, amit nem én, hanem a másik ember tapintatlansága vagy rosszindulata okozott. Sokáig úgy éreztem, hogy nincs ezzel semmi gond, pár nap és túl voltam rajta. Azt persze nem gondoltam át, hogy azalatt a pár nap alatt mennyi macerát és feszültséget okozok magamnak és azt sem, hogy így olyan helyzeteket állandósítok, amiket már egyszer is elég vacak volt átélni. Arra pedig, hogy miért nem vagyok képes megvédeni magam, nem volt válaszom. 

Aztán sok olyan asszertivitásról szóló könyvet elolvastam, amelyek legalább azt segítettek tudatosítani, hogy igenis jogom lenne megvédeni magam. A kérdés csak az volt, hogyan? Mert ott, akkor, azokban a feszült helyzetekben, a pisztolyt a fejemhez tartva sem tudtak volna rávenni, hogy kikérjem magamnak a sértést, a hangnemet vagy azt mondjam, hogy már elnézést, de semmi köze ahhoz, mennyibe került a lakásfelújítás. Így az önvédelem maradt az elmélet szintjén, amelyet bár jól elsajátítottam az önsegítő könyvekből, de nem tudtam átültetni a gyakorlatba. Egyszerűen egy falba ütköztem minden egyes alkalommal, amikor megpróbáltam. A falat pedig én húztam fel magamban, de olyan régen, hogy már nem ismertem fel a téglákat, amiket egykor beépítettem.

Sok olvasás és sok családállítás kellett ahhoz, hogy rájöjjek ki volt a kőműves és mi volt a szándéka a fal felhúzásakor. Amikor végre rájöttem, egy hatalmas kő esett le a szívemről. Felismertem, hogy a saját határaim megvédésekor az életemet féltem. Amit persze nem akkor éreztem veszélyben, amikor a szomszéd néni megkérdezte mennyibe került a felújítás, hanem sokkal korábban, még egész kicsi koromban. Az a mókás az egészben, hogy felnőtt fejjel tudom, hogy sosem kellett az életemet vagy a testi épségemet féltenem még babakoromban sem. És ma már tudom, hogy ezzel milyen szerencsés voltam. A gond ott volt, hogy egy kisbaba másképp dekódolja a világot, mint egy felnőtt. 

Az "alapkő" avagy az eredeti trauma

Egy kisbaba a határait sírással próbálja megvédeni, hiszen más eszköze még nincsen. Ha úgy érzi túl sokat macerálják, akkor sír, ha nem akar fürdeni, akkor is sír, ha nem akar egyedül lenni sír, ha túl közel hajol az idegen Ilonka néni, akkor is sír. A szülő persze ember legyen a talpán, ha a sírásból tudja, hogy éppen mi a gond. 

Nos, én úgy fél éves lehettem, amikor oltást kaptam. A gyermekorvos házhoz jött és beadta az injekciót. Nem tudom pontosan mi történhetett, de elkezdtem keservesen sírni. Az orvos elment, a szüleim pedig ott maradtak egy bömbölő babával. Egyre keservesebben sírtam, míg végül annyira  heves lett a zokogás, hogy elkezdtem fuldokolni. Aztán pedig kékülni az oxigénhiánytól. A szüleim teljesen kétségbeestek, hiszen az orvos elment, mobil telefonok még nem voltak – az ikerrel küzdöttünk a vonalért –, édesapám pedig úgy ítélte meg, hogy nincs annyi idő, hogy hívják és megvárják a mentőt. Először a friss levegőre vitt, de miután egyre jobban kékültem megfogott és betett a hideg víz alá a kádban. Ettől annyira meglepődtem, hogy elakadt a sírásom és vettem egy nagy levegőt. Végre elkezdtem lélegezni. A normális színem vissztért és az eset a családi legendárium része lett. Felnőtt fejjel látom és értem, hogy apu a legjobb szándékkal és szerencsére nagy lélekjelenléttel oldotta meg a helyzetet, amibe bele is halhattam volna. A gond csak az, hogy a testemben és a tudatalattimban ez az egész eset másképpen tárolódott el. 

A kisbaba azt tárolta el, mint tanulságot, hogy ha átlépik a határait és emiatt dühös lesz, ha baromi kényelmetlen neki valami, akkor is jobb, ha csendben marad, mert különben életveszélybe kerül. Rettentő hideg víz alá. Igen, tudom, hogy a hideg víz nem halálos, de egy három-négy kilós kiszolgáltatott kisbaba ezt másként éli meg. És ez mélyen beleivódott a szöveteimbe.

Megoldás az élmény tudatosításán keresztül 

Ez az élmény nem volt tudatos, még akkor sem, ha sokszor hallottam már a történetet. Soha nem gondoltam végig hogyan élhettem ezt át és milyen nyomot hagyhatott bennem. 

Egészen addig, amíg tudatossá nem vált a dolog. 

Ekkor értettem meg, hogy miért nem segítettek a könyvek, cikkek abban, hogy megvédjem magam és megláttam, hogy a falat, ami gátol, én építettem. 

Miután tudatosult bennem, hogy ezekben a helyzetekben csak visszajön a régi félelem és nem az adott helyzetben kell féltenem az életemet, sokkal könnyebb lett a dolgom. Végre felhatalmazást adtam magamnak az önvédelemre és arra, hogy ha egy szituáció nem tetszik, akkor elsétáljak. 

A könyvekből, cikkekből tanult eszközök ekkor már nagyon jól jöttek és bár szükségem volt, – időnként még ma is van – némi gyakorlásra, van már egy működő végvárrendszerem. A vicces az az egészben, hogy olyan mintha ezeket a képzeletbeli végvárakat mások is látnák. Sokkal kevesebbszer kell kifejeznem hol vannak a határaim, mert a legtöbbször anélkül is tiszteletben tartják őket. Ha már minden általunk ismert eszközt kipróbáltunk, de mindig falba ütközünk, érdemes olyan módszert keresni, ami segít feltárni a tudatalattiban tárolt élményeinket.