A háborús árva meséje

Ilsa és családja már egy hónapja a mindentől távoli tanyán bujkált. Kilencen voltak. Ilsa szülei, a húga, az anyja apja és az apja anyja és három félárva unokatestvére az anyjukkal. Szerencsére errefelé ritkán jártak az ellenség katonái, de igazából az sem volt jó, ha a sajátjaikkal találkoztak. Ha ellenség volt, ha honvéd, biztosan fázott és éhes volt. Ez pedig azt jelentette, hogy nekik egyre kevesebb ennivaló maradt. Ráadásul hideg volt, tél közepe. Ilsa nagyon fázott minden alkalommal, amikor vizért ment a kúthoz. Jól meg kellett választani az időpontot, mert időnként azért járőröztek erre és a tanya jól látható helyen, egy hatalmas pusztaság közepén volt, kivéve az északi oldalt, ahol úgy nyolcvan méterre a háztól egy tölgyerdő kezdődött. Akárhányszor kilépett valaki a pincéből, messziről lehetett látni a mozgást. Azt már régen nem kockáztatták meg, hogy a házban éljenek. Jobb volt, ha a tanyát üresnek gondolták. Ilsának és a családjának szerencsére megvolt az a képessége, hogy mint a kaméleonok, fel tudták venni a környezet színét és mintáját. A sötét pince ezért már többször megóvta őket a bekukkantó katonák kutató lámpáitól. Ilyenkor mindannyian a fal mellé lapultak és a lélegzetüket is visszafojtották. A lámpák sietve végigpásztázták a pince nyirkos falait, azután máris továbbálltak, hogy átkutassák a házat ennivalóért. Ilsáék semmit sem hagytak már odafennt. A tanya pont azon a vonalon feküdt, ahol a harcok dúltak. Hol az egyik félé, hol a másiké volt a terület. Sokszor gondoltak arra, hogy elinduljanak, meneküljenek valamerre, de nem voltak biztosak benne, hogy a gyerekek kibírják a szabad ég alatt a téli hideget. Végül is a legkisebb még csak két éves volt. 

Ilsa egy nap úgy döntött, hogy alagutat ás a föld alatt, amelyen keresztül kijuthatnak a problémás területről. Ahogy számolta, tavaszra már akár el is készülhetnek vele. Akkor már nem is lesz olyan hideg. A családja nemigen bízott a lány tervében, így inkább a napi feladatokat látták el, amivel életben tartották magukat. Beosztották a maradék ennivalót, vizet hoztak Ilsa helyett, főztek az apró tűz felett, amelyet csak szürkület után mertek meggyújtani, hogy a kiszivárgó füst el ne árulja őket és takarókat, meg ruhát varrtak a maradék anyagokból, amik olyan kicsi fecnik voltak, hogy még a katonáknak sem kellettek. 

Ilsa heteken át csak ásta, ásta az alagutat a régi ásóval. Lassan haladt, de nagyon eltökélt volt. Mire eljutott úgy nyolcvan, kilencven méterre, tényleg eljött a tél vége. Március elején a családnak végleg elfogyott az ennivalója. Eldöntötték, hogy nincs más kiút, mint hogy az alagúton át megpróbálnak eljutni az erdőig, amin keresztül menve átjuthatnak a határon. Északon béke volt. 

Már készülődtek az induláshoz, amikor egy nap megint katonák jelentek meg a háznál. Ilsa és a családja pontosan úgy, ahogyan minden alkalommal, beleolvadt a falba, de ezúttal olyan hirtelen lepték meg őket, hogy nem maradt idejük eltakarni az alagút bejáratát. A katonák kíváncsian léptek az alagúthoz és végigmenve rajta rájöttek, hogy az erdőhöz vezet. Nagyon megörültek ennek, mert így észrevétlenül közlekedhettek a ház és az erdő között. A nyílt terep számukra is veszélyes volt. Ilsa majdnem elsírta magát amikor látta, hogy ezentúl már az alagút sem biztonságos, hiszen bármikor szembejöhetnek velük a katonák. 

A család megint dilemmába esett, hogy mi legyen. A menekülés most már jóval kockázatosabb volt mint eddig, de nem maradt ennivalójuk, így nem tehettek mást, mint hogy megkockáztatják az indulást. Összapakolták a kevéske holmijukat, búcsút vettek szeretett otthonuktól, amely oly sokáig megóvta őket és épp indulni készültek, amikor lépteket hallottak a pinceajtóból. 

Egy szakasznyi katona érkezett, akik valahonnan meghallották a hírét a veszélyes alagútnak, amelyen át az ellenség könnyedén közlekedhetett erdei búvóhelye és a tanya között. Eljöttek hát őrszemeket állítani és birtokba venni az alagutat. Ilsa és a családja teljes kétségbeesésben álltak a sötétben a falhoz simulva. A negyven katona egymás után masírozott be az alagútba. A család helyzete teljesen reménytelennek látszott. Ilsa egyszer csak fogta magát és a legutolsó katona után szorosan beugrott a sorba. Felvette a katonák lépteinek tempóját és menetelni kezdett utánuk. A családja megrökönyödve figyelte a lányt, de észrevették, hogy ahogyan mindig, most is felvette a környezete színét és mintáját, így senki sem vette őt észre. Ezen felbátorodva mindannyian beálltak a sorba és meneteltek a katonák mögött. A szívük a torkukban dobogott, ahogy a nyírkos alagút belsejében lépkedtek. Sötét volt és halálra voltak rémülve. Fogalmuk sem volt, hogy a napfényben is rejtve tudnak-e maradni az ellenséges szemek elől. 

Pár perc után már látszott az alagút végén a fény. Ilsa nyelt egy nagyot, de magabiztosnak tettetve magát hátranézett az anyjára, aki mögötte jött és rámosolygott. 

A sor eleje már kint is volt a felszínen. Ilsa és a családja is lassan kiértek. Mielőtt Ilsa kilépett volna elsőnek, még intett a családjának, hogy lassítsanak. Először látni akarta, hogy nem veszik-e észre őt. Nagy levegőt vett és kilépett a fényre. A katonák nem néztek hátra, csak fedezéket keresve haladtak az erdő felé. Az egyik tiszt Ilsa felé nézett, de úgy tűnt nem látja a lányt. Ilsa intett a családjának, akik most már magabiztosabban kijöhettek az alagútból. A katonák a fegyverüket szorongatva futottak az erdő felé, Ilsa és a családja tőlük balra bevetette magát a lombok közé. Lassan, hang nélkül haladtak előre. Tudták, hogy az északi határ még messze van, de most már legalább kikerültek szorult helyzetükből. 

Az erdőben így március elején még nem sok mindent találtak, igyekeztek gombát gyűjteni és el-elkapni egy-egy állatot. Pisztolylövésekről szó sem lehetett, de amúgy sem volt pisztolyuk. Ilsa apja azonban ügyesen bánt az íjjal, így két-három naponta azért került hús a gyomrukba.

Vándorlásuk második hetében visszajött a hideg. Újra fagyott nappal, éjszaka pedig minusz tíz fok alá esett a hőmérséklet. Ilsa apja a nőknek és a gyerekeknek adta a takaróját és a második pulóverét, hogy ne fagyjanak meg, de Ilsa két unokahúga és az édesanyjuk így is megbetegedett. Egyik reggel nem ébredtek fel. Ilsa édesanyja keservesen sírt, amíg Ilsa apja megásta a sírokat. Az egy nagy és a két kisebb gödör feketén tátongott, ahogy a holttesteket belehelyezték. Ilsa édesanyja a nővére sírjába tette a kis lencsibabát, amit még a nővére csinált neki gyerekként és amit idáig mindig magánál hordott. 

A fájdalomtól bénultan indultak tovább, az idő pedig csak nem akart javulni. A hideg egyre jobban megkínozta az öregeket is. Végül Ilsa nagymamájának szervezete is feladta a harcot. Ilsa szíve majd megszakadt, amikor reggel meglátta mi történt és megfogta a megmerevedett, ráncos kezet, amit annyiszor látott isteni finom süteményeket sütni az unokáknak. Ilsa anyja alig tudott továbbmenni. Mintha a lelke kiszállt volna a testéből, már csak árnyéka volt korábbi önmagának. Ilsa halványan emlékezett még a mosolyára, amelyet hónapok óta alig látott már és amely az utóbbi hetekben teljesen eltűnt. 

Néma csendben baktattak tovább. Ilsa apja haladt az élen. A lánynak feltűnt, hogy mennyire meggörbült az apja egyenes gerince. A tartása fájdalomról és kimerültségről tanúskodott. 

Az időjárás még mindig nem javult, Ilsa nagyapja és az anyja is elkezdtek csúnyán köhögni. A három unokatestvérből már csak a kétéves kislány maradt. Neki mintha acélból lett volna a teste. Ő is szomorú volt, hiányolta az édesanyját és a testvéreit, de az arcán dacos elszántság tükröződött. Mintha dacosan összeszorított ajkai némán azt kiabálták volna a kegyetlen világnak, hogy “én ezt bizony túlélem, akármilyen akadályt is gördítesz az utamba!”. Ilsa sokat mesélt neki, amíg meneteltek a hidegben, hogy elterelje az ő figyelmét és a sajátját is nyomorult helyzetükről.

A következő pár napban elkerültek egy járőrcsapatot és Ilsa nagyapja is feladta a küzdelmet. Az apja némán törte a hideg földet a sírnak. Ilsa anyja már napok óta szinte egy szót sem szólt. A hideg, a veszteségek, az egész reménytelen helyzetük teljesen megbénította. Pár nap múlva nem tudott felkelni ő sem. Ilsa azt gyanította, hogy a bénultsága sokkal inkább a lelkéből ered, mint a testéből. Végül két napig táboroztak ugyanazon a helyen. Az anyja a második nap erőtlenül annyit mondott az apjának, hogy bocsássa meg, neki túlságosan hiányoznak a halottai és kilehelte a lelkét. Ilsa ekkor látta az apját életében először sírni. A férfi a könnyeit törölgetve temette el a a feleségét. Ilsa szíve most már annyira nehéz volt, hogy úgy érezte egy követ cipel a helyén. Lassan, nagyon lassan tudott csak feltápászkodni a sír mellől, hogy elinduljanak. Végül akkor tudott felállni, amikor a kétéves unokahúga a kezére tette apró, hideg kezecskéjét. A kislány szemében még mindig ott csillogott a remény. Ott pislákolt még benne a tűz, ami mindannyiukból kiveszett ezen a kegyetlen tavaszon. Ilsa felállt és mint egy lélektelen gép, menetelni kezdett az apja mögött az unokahúga kezét fogva. 

Most már nem fáztak annyira, mert az idő jobb lett és az apja a halottakról leszedte a kabátot, hogy annyival is melegebben lehessenek. 

Még mindig vagy száz kilóméter választotta el őket az úti céljuktól, az északi határtól. 

Ilsa és az apja is csak meneteltek, nem szóltak egy szót sem. A lánynak fogalma sem volt, hogy van-e még egyáltalán értelme bárhová is menniük, hiszen ennyi fájdalommal a szívükben képtelenségnek tűnt tovább élni. A testük azonban nem akarta feladni a küzdelmet. Mentek, mentek előre, mígnem egy elhagyatott házhoz értek. Az apja megállította őket és úgy döntött, egyedül megy megnézni a házat. Már egy fél órája elment, amikor Ilsa lövést hallott a ház felől és két szökevénynek tűnő katonát látott kijönni onnan. Megparancsolta a kislánynak, hogy bújjon el a fák között és óvatosan elindult a ház felé. Lassan haladt a bokrok árnyékában. Igyekezett a lehető legjobban beleolvadni a környezetébe. A házba lépve az apját a földön fekve találta. Már nem volt benne élet. Ilsa leült mellé, de nem tudott már sírni. Fogalma sem volt meddig ült ott. Sötétedni kezdett, amire eszébe jutott az erdőben hagyott kislány. A házban semmit sem talált, így fogalma sem volt, hogy mit fognak enni aznap este. Levette az apjáról a véres kabátot és kilépett a házból. Tisztában volt vele, hogy a katonák bármikor visszajöhetnek és azzal is, hogy nem tudja észrevétlenül elvonszolni az apja testét a több, mint száz méterre lévő fák közé. 

Mire visszaért az unokahúga már nagyon ijedt volt. Azt hitte, teljesen magára maradt. 

Ilsa megágyazott maguknak egy nagyobb bokor tövében. Sok-sok levelet hordott össze, arra pedig ráterítette az apja kabátját. A plusz kabátokkat takaróztak, de tudta, hogy így is dermesztő hideg lesz. Másnap reggel korán indultak. Amikor feladta a kislányra a kabátot, érezte, hogy milyen apró a teste. Csont és bőr volt már. Lőnie kell valamit, hogy meg tudja etetni őt. Ilsa nem volt jó vadász, de szerencsére találtak egy gombalelő helyet, így alkonyatkor főzött gombalevest. Vizet egy kis patakból vettek. A forró levestől mindketten felmelegedtek egy kicsit. Vacsora után az unokahúga mély álomba merült. Ilsának fogalma sem volt, hogy a kislány hogy bírja ki ezeket az elképesztő megpróbáltatásokat. Csak nézte ahogy szuszog és megfogadta, nem hagyja, hogy ő is meghaljon. 

Reggel esőre ébredtek. Mindenüket átáztatta a víz. Ilsa hangosan káromkodott. 

Estére a kislány köhögni kezdett és Ilsa azért imádkozott, hogy kibírja még addig, amíg átérnek a határon. A nap folyamán sokszor az ölében vitte, hogy gyorsabban haladjanak, de látta, hogy egyre rosszabbul van. Két nap múlva már csak egy fél napnyira voltak a határtól, amikor heves köhögőroham rázta meg a kis testet. Ilsa megállt, érezte, hogy már nem sok van hátra a kislány rövidke életéből. Aznap éjszaka az utolsó családtagja is meghalt. Ilsa keservesen sírt és nem volt képes továbbmenni. Ott ült a megváltás küszöbén, alig húsz kilóméterre a képzeletbeli vonaltól, ahol az új, biztonságos élete kezdődhetne, de képtelen volt egy lépést is megtenni. Eltemette az unokahúgát és csak ült, ült a sírja mellett. Úgy érezte, nem hagyhatja itt a földet, amelyben a szerettei nyugszanak. Három nap múlva az anyjával álmodott. A távolból hívogatta, szólította a határ másik oldaláról. Nehezen ébredt, át volt fagyva és nagyon-nagyon éhes volt. Nagy nehezen összeszedte az utolsó erejét és zokogva tette meg az utat a határig. Egy fekete folyót talált ott. Attól rettegett, hogy ha belelép a folyóba, a feketeség ráragad és sosem szabadul meg tőle. Végül mégis úgy döntött, hogy megkísérli az átkelést. Ahogy belelépett a folyóba a víz hullámozni kezdett a lába körül. Minden lépéssel egyre beljebb és beljebb ért, a víz pedig egyre magasabbra kúszott a testén. Végül teljesen elnyelte a folyó. A lába a meder alján lépkedett és vagy tíz lépést úgy kellett megtennie, hogy a feje tetejéig a vízben volt. Ahogy elindult kifelé a víz ugyan lepergett róla, de pontosan, ahogy számított rá, a feketeség megmaradt a testén. Szinte elviselhetetlen fájdalmat érzett. A szíve nehéz volt és szomorú. Lassan lépkedett ki a folyóból és amikor a partra ért végignézett magán és látta, hogy az egész teste teljesen fekete lett. Nehéz szívvel, kimerülten, éhesen indult el a folyón túl elterülő síkságon. Fel sem fogta, hogy megmenekült. Automatikusan tette egyik lábát a másik elé, amíg egy kunyhót nem talált az erdő szélén. A kunyhó kéményéből szürke füst szállt fel, Ilsa arrafelé vette az irányt. Remélte, hogy kedves emberekkel találkozik és végre megmelegedhet valahol. 

Amikor kopogott az ajtón, az magától kinyílt. A kunyhó belseje egy boszorkány otthonához hasonlított. A tűz felett egy hatalmas üstben valamilyen leves fortyogott, felette száraz gyógynövények lógtak kis csokrokba kötve. Az ajtótól jobbra egy durván faragott, vastaglábú asztal állt mindenféle halott, nyúzásra és belezésre váró állattetemmel, az ágyon pedig egy vasorrú bábának beillő öregasszony ült. Éppen egy zoknit foltozott. Ilsa megrémült a látványtól, de annyira éhes volt és olyan kimerült, hogy az sem érdekelte volna, ha a boszorkány az életét kéri cserébe egy tál meleg levesért. Nem volt mit veszítenie. 

– Gyere be! Van itt meleg leves! Szedj magadnak és egyél! – szólt köszönés helyett az öregasszony. 

– Jó napot! Odaátról jövök – mutatott a folyó felé Ilsa. 

– Tudom én, hisz fekete vagy. Egyél! – válaszolta az öregasszony és újra belemerült a zoknifoltozásba. 

Ilsa bólintott, fogta a merőkanalat és megmerítette a levesben. Furcsa formájú, zöldségnek tűnő dolgok úsztak benne és valami hússzerű, rágósnak tűnő valami is. Ilsa először ki akarta kerülni a gusztustalan húst, de az öregasszony rászólt.

– Vegyél húst is! Kell az emésztéshez! – fel sem nézett a zokniról. 

Ilsa nem értette miért kellene a hús az emésztéshez, de olyan éhes volt, hogy semmi sem érdekelte már. 

A forró leves égette a torkát. Nem is emlékezett rá, mikor evett utoljára nyugodtan, biztonságban meleget. A hús valóban nagyon rágós volt. Vagy ezerszer meg kellett rágnia, mire le tudott nyelni belőle egyetlen falatot. Nagyon fáradt volt rágni is, de az öregasszony bíztatta, hogy egye meg az összeset. Sokáig, nagyon sokáig rágta, forgatta a húst a szájában. Ezerszer is azt hitte, hogy végre lenyelheti, de csak csak a torkán akadt megint. Akkor újra elkezdte rágni és csak rágta, rágta, rágta. 

Egy jó óra is eltelt, mire az összes húst megette. Ezután az öregasszony lefektette aludni és Ilsa kábult álomba merült. Amikor másnap felébredt, látta, hogy az öregasszony megint valamilyen levest főz. Sejtette, hogy időközben feldolgozta az asztalon lévő állatokat is, mert azok egytől-egyig eltűntek. Az asszony megint megetette a levessel és a rágós hússal, azután megint lefektette alduni. 

Másnap, harmadnap és még hetekig ugyanez történt. Ilsa végül egy nap felébredt és már nem érezte magát olyan elképesztően kimerültnek. Belenézett a tükörbe és mintha a szemeibe visszatért volna némi fény, ám a bőre még mindig fekete volt a folyótól. 

Kért az öregasszonytól házimunkát, mert nem akarta kihasználni. Az öregasszony adott is neki mindenféle feladatot. Ilsa automatikusan végezte egyiket a másik után. Összeszedte a tyúkok alól a tojásokat, kimosta az ágyneműt, a ruhákat, gyűjtött fűszernövényeket, meg gombát és megtanult nyúlcsapdát felállítani. Úgy tűnt, az öregasszony nem bánja az ottlétét, neki pedig úgysem volt semmi terve, hogy merre tovább. Egy lelket sem ismert a határnak ezen az oldalán. Amikor elindultak nem úgy tervezték, hogy csak ő érkezik majd meg. 

Ilsa tette a dolgát nap nap után, összebarátkozott a tyúkokkal, még a dölyfös kakassal is. Már jól ismerte az erdőben a gombalelő helyeket és egyre több fűszernövényről tanulta meg, hogy milyen nyavalyákat gyógyít. Az öregasszony háza lett az otthona. Nem érezte már teljesen bénultnak magát, de tervezni még nem volt ereje. Fogalma sem volt, hogy az öregasszony által készített hús miért olyan nagyon rágós mindig, de nem bánta, mert egyre több ereje volt rágni és úgy érezte, a rágással fokozatosan visszakapja az életerejét. 

Egy éve lakott már az öregasszonynál, amikor azt vette észre, hogy egyre többet gondol a jövőre. Szeretett volna társat, gyermeket. Persze tudta, hogy fekete bőrrel nem lesz olyan férfi, akinek tetszene. Nem akart szólni a gondolatairól az öregasszonynak, mert nem akarta megbántani azzal, hogy elvágyik tőle. Egyik este mégis megkérdezte: 

– Lekopik majd rólam valaha is ez a feketeség? 

Az öregasszony felnézett a varrásból és odalépett a rotyogó üsthöz. 

– Gyere ide!

Ilsa engedelmeskedett. 

– Nézz bele az üstbe és tedd a leves fölé a kezed! 

Ilsa ránézett a híg, aranyszínű levesre és fölétette a jobb kezét. 

Meglepődve látta, hogy a feketeség belekúszik a kezéről a levesbe. Mintha a bőrét húzták volna le róla. Az egész testéről áradt bele a lébe a feketeség. Ilsa levedlett, pontosan, ahogy a kígyók szoktak. Értetlenül nézett az öregasszonyra, aki egy biccentéssel jelezte, hogy a feketévé vált levet nézze. Ilsa visszairányította a tekintetét a mélyfekete lére és nézte, ahogy az öregasszony kavargatja a levest. A kavarástól egyre mélyült a sötétség, azután hirtelen izzó vörösre váltott. Ilsa azt hitte, hogy felgyullad a nehéz fakanál, de nem történt semmi. Az öregasszony türelmesen, rezzenéstelen arccal kevergette a levest. A lé sokáig vöröslött, izzott. Ilsa érezte, hogy valami változásra van szükség, de fogalma sem volt, hogy mi fog történni és mit tegyen. 

Percekig nézték a vörös izzást. A leves színe hirtelen smaragdzöldre változott. Ilsa értetlenkedve kapta fel a fejét. Ránézett az öregasszonyra, aki elégedetten bólintott és tovább kevergette a levest. Ilsa úgy érezte, hogy minden egyes kavarással nő az ereje, nő az élni akarása és a legszívesebben felugrott volna örömében, de türtőztette magát. Az öregasszony csak keverte, keverte a smaragdzöld levet, amíg az át nem változott sűrű arannyá. Ilsa elképedve nézte, ahogy a kanál kilógó nyele sávot vág a besűrűsödött lében. Ez már nem is leves volt, hanem valamiféle arany massza. Az öregasszony arca még elégedettebbnek tűnt. Kavart még párat a masszán, azután Ilsára nézett. 

– Csak a legnemesebb lelkek képesek lemondani a bosszúról, megbékélni a múlttal és arannyá változtatni a szenvedést. Jól van, lányom! Megtanultad a leckét. 

Azzal merített egy teli merőkanálnyit a masszából és egy csészébe öntötte. 

– Idd meg! – utasította Ilsát. 

Ilsa óvatosan a szájához emelte a csészét és kiitta a sűrű folyadékot. Tényleg olyan érzése volt, mintha folyékony aranyat inna. A massza felmelegítette, életörömmel töltötte meg a szívét és tervekkel az elméjét. Örömében nem is vette észre, hogy az eddig fekete bőre aranyként fényleni kezdett.    

– Ideje útnak indulnod! – mondta az öregasszony és Ilsa tudta, hogy igaza van. 

Hálával és szeretettel búcsúzott el tőle, azután a csirkéktől és a kakastól is. Mielőtt az öregasszony útnak indította még adott neki egy csomagot és azt mondta, ezt csak akkor nyithatja ki, amikor már nem látja az útról a házát. 

Ilsa megölelte még egyszer a jótevőjét és útnak indult. 

Egy negyed óra után visszanézett és már nem látta a kunyhót. Elővette a csomagot, amit kapott és kibontotta. Pár hétre elegendő pénzt és egy könyvet talált benne tele az öregasszony jegyzeteivel, hogy melyik főzet mit gyógyít, melyik növényt mikor kell szedni. A könyv első oldalára a következő volt írva: 

“Csak aki megjárta a legkeservesebb ösvényeket, az tudja a virágzó rétre vezetni a szenvedőket.”

Ilsa szeméből örömkönnyek potyogtak. Napokig gyalogolt amire beért a legközelebbi városba. Betért a fogadóba, hogy kivegyen egy szobát. Ahogy a fogadóssal beszélgetett, kiderült, hogy a helyi patikus gyógynövényekhez és főzetekhez értő segédet keres. Ilsa azon nyomban felkereste és másnap reggel már a patikába ment dolgozni. Az egész vidéken híres gyógyító vált belőle. A patikussal összeházasodtak és három gyermekük született. Évekkel később Ilsa a családjával visszatért a kunyhóhoz, de csak a hűlt helyét találta. Mintha sosem állt volna ott ház, mintha sosem létezett volna az öregasszony, aki annak idején megmentette az életét. 

– Biztosan itt állt? – kérdezte a legnagyobb fia. 

– Igen. Megismerem azt a hatalmas fát, ami a tyúkolnak adott árnyékot nyáron – válaszolta értetlenkedve Ilsa. 

A férje szeretettel nézett rá. 

– Akárhol is él most az az öregasszony, én hálás vagyok neki, hogy megmentett téged – ölelte át a feleségét. 

Ilsa szemében könnyek csillogtak, ahogy kézen fogta legkisebb fiát és visszavezette a kocsihoz. Hosszan nézte még a nagy fát és a ház helyét az autó ablakából, ahogy elhajtottak.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe és A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be is! Nem fognak csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyveket, a nagy könyvesboltokban megtalálod!

A kép csak illusztráció