Felnőttek, akik nem tudják elviselni a békét

Sokféle szempontból lehet vizsgálni azt, hogy milyen hatásai vannak a gyermekkori bántalmazásnak a felnőtt életében. Szoktunk beszélni önutálatról, önsorsrontásról, állandó kudarcokról, újabb bántalmazó kapcsolatok kialakításáról, állandó szégyenérzetről. Azoknak, akik úgy nőttek fel, hogy rendszeresen bántalmazták őket a szüleik, nemcsak a fentiekkel kell megküzdeniük, hanem azzal is, hogy nem, vagy csak nagyon nehezen viselik el hosszabb távon a békét és a nyugalmat. Ez rendszerint oda vezet, hogy állandó háborúban állnak a környezetükkel és ez a folyamatos küzdelem felőrli az erejüket. A gyerekkorban bántalmazott felnőttek sokszor saját maguk indukálják a konfliktusokat, bár ezt nem is veszik észre. Harminc-negyven éves korukra pedig gyakran annyira elfáradnak ebben a sokfrontos háborúban, hogy vannak, akik betegek lesznek, mások depressziósak, megint mások agresszív, minden apróságra felcsattanó, elviselhetetlen emberek. 

Még azok is, akik éveket töltöttek azzal, hogy feldolgozzák a gyerekkori traumáikat, sokszor szembesülnek a ténnyel, hogy valami miatt több éves önismereti munka vagy terápia után sem képesek békében lenni és az életük még mindig jobban hasonlít egy háborús övezetre, mint békés tengerparti nyaralóhelyre. Ez hatalmas törést szokott okozni, mert az ember úgy érzi, már annyi mindent megtett annak érdekében, hogy végre boldog lehessen, de még mindig nem érte el a célját. A jó hír az, hogy ilyenkor már nem szabad feladni, mert nagyon közel a cél!

Tudatosítani kell azt, hogy a bántalmazott kisgyerek valósága az volt, hogy rendszeres időközönként bántották. Vagyis hosszabb-rövidebb békés időszakokat mindig, de mindig félelmetes szörnyűség követett. Mivel az kódolódott bele a gyerekbe annak idején, hogy ez a világ rendje, természetes, hogy felnőtt korában is így működik. 

Ha béke és nyugalom van, az egészen biztosan horrorba torkollik majd. Minél tovább van béke, annál biztosabb, hogy közel a rettenet. A felnőttben még mindig élő kisgyerek ezért békeidőben és nyugalomban rettegni kezd, hogy mikor szakad a nyakába a szörnyűség. A megoldása erre pedig az, hogy tudat alatt ő maga választ ki egy-egy helyzetet, amelyből konfliktust csinál, mert így kontrollálni tudja, hogy mikor éri a következő csapás és milyen területen. Bár a felnőtt már magának csinálja a konfliktust, az ugyanúgy megsebzi őt is, fáj neki is, mint a másik félnek, akivel konfliktusba kerül, függetlenül attól, hogy ő választja ki a csata színterét. Ezzel a módszerrel azonban legalább van valami kontrollja a dolog felett.

Ha azt veszük észre magunkon, hogy idegesek, ingerültek leszünk semmiségeken vagy felfújjuk mások hibáit és ebből veszekedés lesz, érdemes megnézni, hogy miért reagálunk olyan hevesen  és gyanakodhatunk, hogy valami miatt kontrollált konfliktussal szeretnénk kiadni a feszültségünket. 

Ennek többféle oka is lehet, de gyakran amiatt fújunk fel dolgokat, hogy a béke-trauma ciklusunkat valamiképpen kontroll alatt tartsuk. 

Egy férfi háttal néi a tavat és a tájat maga előtt.

A rendszeresen bántalmazott gyerekek esetében minél hosszabb a békés időszak felnőttkorban, annál idegesebb és dühösebb lesz a felnőtt és annál nagyobb a robbanás ereje is. Ha tudatosítjuk magunkban az első két apróságnál, amiért hibáztatunk valakit vagy amiért felrobbanunk, hogy a düh mögött félelem rejtőzik és megnézzük mi a félelem valódi oka, akkor szépen lassan tudatosíthatjuk a ciklusunkat, láthatjuk, hogy már nem kisgyerekek vagyunk és azoknak az embereknek, akik bántottak már nincsen hatalmuk felettünk. Ezáltal hozzászoktathatjuk magunkat ahhoz, hogy ne az első reakciónk alapján cselekedjünk és hosszú távon rájöhetünk, hogy nincs már mitől rettegnünk, így nem kellenek a konfliktusok sem. Ha odáig eljutunk, hogy nem az első zsigeri reakciónk alapján működünk, hanem veszünk egy nagy levegőt és tudatosan, ismerve a konfliktus iránti igényünket, megyünk bele a helyzetekbe, amikor feszültnek érezzük magunkat, kisebb eséllyel fogjuk félreérteni a másik szándékát az emailben, nem látjuk majd akkora problémának a gyerekünk által leejtett üvegpoharat vagy azt, ha valaki nem engedett be maga elé az úton. 

Jó ha azt is látjuk, hogy amikor a társunk indokolatlanul nagy problémát csinál valami apróbb dologból és úgy érezzük, hogy az egész konfliktus, ahogy a társunk reakciója is, aránytalan, ráadásul tudjuk, hogy bántották őt gyerekkorában, akkor nagy valószínűséggel a fent leírt mechanizmusról van inkább szó, mint a tényleges problémáról. Ez nem azt jelenti, hogy minden visszajelzését vezessük erre vissza, mert úgy gyorsan kialakul az a dinamika, hogy semmibe vesszük amit mond, de érdemes kideríteni, hogy nem erről a mechanizmusról van-e szó az esetében is.