Élet a Holdon

Lulu hat éve született a Holdon. A szülei földiek voltak, de őt elvarázsolta a Hold, ezért úgy döntött, hogy ott marad. Lulu minden reggel boldogan ébredt, imádott a hatalmas, izgalmas formájú kráterekben bóklászni, szeretett furcsa alakú holdi kavicsokat gyűjteni, amelyekkel azután otthon játszhatott. A legjobban mégis a Föld látványát élvezte a sötét égbolton. 

A bolygó különleges színeivel és a helyenként összesűrűsödő fényekkel elkápráztatta. Párszor járt már ott, de számára a földi zsizsgés, a sok-sok idegen arc, a rohanás túlzottan kimerítő volt. Jobban szerette messziről bámulni az elképesztő bolygót. 

Mindenki azt hitte, hogy Lulu boldogtalan a Holdon, pedig ez egyáltalán nem így volt. Reggelente felkelt, felült majd egy jó órán keresztül üldögélt és csak nézte, nézte a Földet. Elbűvölő volt. Voltak rajta kisebb-nagyobb földrészek, amik mintha az óceánok tetején lebegtek volna.

Lulu sokszor elképzelte, hogy mi lenne, ha mondjuk Afrika egyszercsak megadná magát a hullámoknak és elhajózna az óceán tetején Amerikához. Lulu úgy gondolta, hogy ez igazán klassz lenne, mert így mindenki új szomszédokat kapna és az micsoda izgalmas dolog. Lulu érzékelte, hogy a földi emberek nagyon szeretik a társaságot és bár őt meglehetősen fárasztották az ilyen szituációk, biztos volt benne, hogy a földiek élveznék az így kialakuló új kapcsolatokat. 

Miután kigyönyörködte magát a Földben és eljátszott a tengereken, óceánokon hajózó kontinensek gondolatával, Lulu elindult, hogy keressen valamit, amivel játszani lehet. Imádott játszani. Csendben, egyedül, a saját gondolataiba merülve. Ahogy bandukolt a Hold felszínén, felfedezte, hogy egy helyen sűrűbb lett a por. Egy darabig vizsgálgatta a porhanyós, fehér porfoltot a talajon, azután vidáman belefeküdt. A kezeit és a lábait ritmusosan mozgatni kezdte és angyalkát vájt velük a porba. Ahogy egyre jobban fáradt fizikailag, egyre jobban kacagott. A lelki szemei előtt már meg is jelent az angyalka. Gyorsan felugrott, hogy megnézze, mit alkotott. A hirtelen mozdulattal egy kicsit elkente az angyalka szoknyáját, de ez sem szegte kedvét. Felállt és boldogan nézte a művét. Igazán csinos angyalka volt. Örömében felkiáltott, azután boldogan továbbszaladt. 

Egy kis idővel később megéhezett. Szerencsére olyan gyomra volt, amely mindent, de mindent képes volt megemészteni, ezért kisebb kavicsokat keresett, amelyeknek csinos gömbölyű formájuk volt. Amíg falatozott, a Földet nézte. 

Most az jutott az eszébe, hogy akár ki is lehetne teríteni a kontinenseket, mert akkor ki lehetne színezni őket, mint a kifestőkönyvet. Viccesek lennének a tengerek narancsszínűre, a földrészek meg lilára festve. Egészen másképp nézne ki a bolygó. Lehet, hogy a földi emberek is élveznék egy kicsit a változatosságot. Elmosolyodott és befejezte az evést. 

Felállt és elindult tovább, hogy keressen valami más játékot magának. 

Ahogy lépegetett, látta, hogy az árnyéka milyen viccesen ugrál a talajon. Egy-egy kiálló kődarabon megtört és egészen furcsa formákat vett fel. Rájött, hogy sokkal többször nem hasonlít rá, mint ahányszor hasonlít. A Holdon kevés volt az egészen sík terep, így az árnyék alakja gyakran változott. 

Az találta ki, hogy körberajzolja a saját árnyékát egy kővel. Igyekezett ide-oda ugrálni. Megállt, hogy lássa hol az árnyék körvonala, azután olyan gyorsan akart odaugrani a közelébe, hogy behúzza a vonalat, amilyen gyorsan csak tudott. Az árnyék azonban kifogott rajta. Sehogy sem tudta megelőzni. Jó ideig próbálkozott, és már teljesen kimerült. A kudarctól egyre dühösebb lett. Ide-oda ugrált, igyekezett, ahogy csak tudott, de semmi sem hozott eredményt. Márpedig ő látni akarta a különböző árnyékai körvonalait. Eltelt a délelőtt és a dühből csalódás, majd kétségbeesés lett. Lulu úgy érezte, életbevágóan fontos, hogy lássa a különféle árnyékait együtt, de egyszerre mindig csak egyet látott. Sehogy sem tudta megoldani a dolgot, így végül elsírta magát. Elkeseredetten zokogott, mintha elveszített volna valami nagyon, de nagyon fontosat. Sírt, csak sírt. A szeméből pergő könnyeket elmaszatolta a kezén lévő porral, így az arca tele lett sárfoltokkal. 

Egy idő után álomba szenderült. Fogalma sem volt, hogy meddig aludt, de azt látta, hogy a Hold elfordult és a Nap lemenőben van. Felkelt és elindult visszafelé. Csendesen ballagott, még mindig egy kicsit a kudarc hatása alatt volt. Azután meglátott egy krátert. A peremén olyan csipkés volt a kőzet, hogy nem tudott ellenállni neki. Odaszaladt és megfogta. Elámulva követte a finom csipkés vonalakat az ujjaival. Nagyon tetszettek neki a finom hullámokban futó kőfelületek. Olyan volt, mintha valami puha, elegáns anyagot simogatna. Az ujjai alatt érezte a kő hidegségét és keménységét, de a szeme egészen mást érzékelt. Puhaságot, melegséget. Ez az elentmondás megint elbűvölte. Elfeledtette vele a korábbi kudarcát. Már semmi más nem érdekelte, csak a lenyűgöző kőcsipke. Szinte látta maga előtt, ahogy a csipkék közötti beugrókat és réseket kitöltik az ott lakó apró lények. Manók és tündérek, gyíkok, békák, mindenféle bogarak és egész társadalmat alkotva élnek ott együtt. Leült és csak bámulta a nyüzsgő csipkevárost. Békáné a piacra igyekezett virgonc kisbékájával, útközben összefutottak Gyíkékkal, akik már igyekeztek haza a lemenő Nap sugarainál. A szarvasbogarak táncoltak a csipkeváros főterén, de nagyon kellett figyelniük, nehogy megszúrják egymást, a százlábú családnak pedig végre sikerült összeszámolnia, hogy tulajdonképpen hány lábuk is van összesen. Százlábú papa közben folyton azon panaszkodott, hogy az összes pénze rámegy a cipőkre. 

Lulu kacagva, elbűvölten ült a városka előtt és egészen elfelejtette már, hogy nem sikerült körberjazolnia az árnyékait. Nem érzékelte már az időt, mintha kikerült volna minden földi és holdi időszámításból. Beszélgetett a csipkeváros lakóival, nézte nyüzsgő életüket és boldog volt, hogy mindennek egy kicsit a részese lehet.

A városkában éppen egy színielőadáshoz készülődtek, amikor Lulu vállát megérintette valaki. A kislány felnézett és nagyon meglepődött, amikor meglátta, hogy egy idegen nő áll fölötte. Ritkán jutott el más is a Holdra. Legtöbbször a szüleivel találkozott csak. 

– Lulu, gyere! Megjött édesanyád. 

Lulu nem akarta otthagyni a városkát. Látni akarta az előadást. 

Dühösen megrázta a fejét. Nem értette, miért kellene bárhová is mennie. A legjobb helyen volt, éppen egy izgalmas dolgot várt. 

– Lulu, kérlek! Egész délután ez előtt a murvahalom előtt üldögélsz. Ideje menni! 

Lulu dühösen kirántotta a vállát a nő keze alól és igyekezett szavakat formálni. Sosem értette miért olyan nehéz a földi nyelv. Ki nem állhatta. Ha tehette nem szólalt meg, de most ennek a nőnek valahogy az értésére kellett adnia, hogy itt akar maradni az előadás végéig. 

Érthetetlen, felháborodott hangok tömege jött ki a száján. 

A nő felsóhajtott és otthagyta végre. Lulu visszafordult a csipkeváros felé és elbűvölve nézte az eseményeket. Az előadáshoz már gyűlni kezdtek a nézők. Szemmel láthatóan lassan elkezdődött a darab. 

Ekkor megint egy kezet érzett a vállán. Felnézett és az édesanyja arcát pillantotta meg. 

– Lulu, kicsim, gyere, indulnunk kell haza! – mondta neki. 

Lulu felsóhajtott. Dühös lett, hogy nem hagyják békén. Az arca kezdett eltorzulni, amikor az édesanyja megszólalt. 

– Mit látsz itt? – kérdezte. 

Lulu egy kicsit békülékenyebben nézett rá, azután érthetetlenül magyarázni kezdett. Az édesanyja türelmesen hallgatta és mosolygott mintha értené, amit mond. A nő bár nem értette miről lehet szó, mégis ott maradt a kislány mellett és ő is nézte vele egy darabig a fehér murvahalmot. Fáradt volt, nem volt energiája küzdeni Luluval. Tudta, hogy a kislány, ha egyszer a fejébe vesz valamit, akkor nincs esélye lebeszélni. Most nem akarta úgy hazahúzni, hogy végigzokogja az utat. Próbálta párszor és szörnyű érzés volt. Úgy döntött, inkább beszél a gondozónővel. 

– Lulu, figyelj csak! Pár percig még maradunk, addig én beszélek a nénivel – mutatott a kissé távolabb várakozó nőre. 

A kislány nem mozdult, csak mereven bámulta az apró, fehér köveket. 

Az édesanyja odament a gondozóhoz és megkérdezte: 

– Milyen napja volt ma? 

– A szokásos. Egy darabig csak ült és meredt maga elé, azután elkezdett járkálni. Mostanában nagyon figyelnünk kell rá, mert időnként nekiáll kavicsokat enni. Ott az udvar végében talált kisebb, gömbölyű kavicsokat. Ma nem láttam, hogy evett volna. Később a homokozóban csinált egy angyalkát, azután pedig valami miatt lekötötte a figyelmét a murva. Ma reggel hozták, holnap terítik majd le a parkolóban. Délután szerencsére aludt egy nagyot – a gondozónő befejezte a beszámolót, de hirtelen rájött, hogy kihagyott valami fontosat, ezért folytatta:

– Délután, mielőtt elaludt, történt még valami furcsa. Lulu egy darabig járkált a kertben, azután elkezdett ide-oda ugrálni. Nem értettük, miért csinálja. Egy idő után nagyon ideges és csalódott lett, zokogott is, azután álomba merült a kertben. Úgy vittük be az ágyába. Nem történt vele valami mostanában, ami megzavarhatta? – kérdezte a gondozónő. 

Lulu édesanyja felhúzta a szemöldökét. Ő sem tudta mire vélni a furcsa viselkedést. 

– Nem, semmi. Mindent ugyanúgy csinálunk, mint eddig…hacsak az nem, hogy az apja vett neki egy mesekönyvet, ami a Földről, a Napról, a nappalról, az éjszakáról és arról szól, hogy hogyan változik az ember árnyéka egy nap alatt, ahogy telik az idő. Tudom, hogy nem neki való és nem érti, de az édesapja szeret mindenfélét mesélni neki és úgy tűnik, Lulu élvezi a dolgot.  

– Akkor nem tudom, mi lehet az oka – mondta a gondozónő. 

– Én sem – válaszolta Lulu édesanyja. 

Ekkor Lulu megjelent és csillogó szemmel magyarázni kezdett valamit, de az édesanyja most sem értette amit mondott. A kislány lelkesedését látva mégis elmosolyodott. Látszott, hogy most már elindulhatnak haza. 

Hazáig Lulu csendben ült a kocsiban, kifelé bámult az ablakon. A földi nyüzsgés, a sok autó, a dudálás, a gyerekzsivaj, a motor zaja, az időnként felharsanó szirénák mind-mind félelemmel töltötték el. Mintha minden pillanatban valahova máshova kellett volna kapnia a fejét. A Hold ezzel szemben sokkal, de sokkal nyugodtabb volt. Már várta, hogy végre hazatérhessen. 

Otthon megvacsoráztak az édesanyjával. Az édesapja aznap későn jött csak haza. 

Vacsora után Lulu beszaladt a szobájába. Ott béke volt és nyugalom. Újra boldog volt. Megint a Holdon lehetett. Levette a polcról a könyvet a bolygókkal, Nappal, Földdel, árnyékokkal és elhatározta, hogy másnap mindenképpen megtalálja a módját, hogy körberajzolja az árnyékait. Biztos volt benne, hogy lennie kell valami megoldásnak! A másnapot várva, boldogan aludt el.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe és A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be is! Nem fognak csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyveket, a nagy könyvesboltokban megtalálod!