Az üzlet, amit így vagy úgy, mindenki megköt

Minden terápiás vagy lelki folyamatban eljön az a pont, amikor meglátjuk a valódi problémát. Látjuk mi a diszfunkció oka, látjuk mi magunk hogyan járulunk hozzá a viselkedésünkkel és a döntéseinkkel a probléma fenntartásához. Ilyenkor el kell döntenünk a régi vagy az új minta szerint éljük tovább az életünket. Ha a régit választjuk, akkor nincs az a terapeuta, családállító, kineziológus vagy bárki, akinek joga lenne rávenni vagy aki rá tudna venni minket a változásra. És a dolgok maradnak a régiben. Igaz ez az életmódváltásra, rossz párkapcsolati mintára, pénzügyi nehézségekre, egészségügyi gondokra vagy bármilyen más az életünkben jelen lévő problémára. 

Családállításnál is sokszor eljutunk erre a pontra. Ilyenkor az ügyfél világosan látja, hogy mit csinál, hol van elakadva és mit kell feladnia azért, hogy a problémája megszűnjön. Ez pedig olyan, mint egy üzlet. Feladok valamit, ami eddig számomra értékesebb volt, mint az, hogy a problémám megszűnjön és cserébe megoldódik a problémám. Ezért szokták azt mondani, hogy családállításra akkor menjünk, ha már nagyon-nagyon-nagyon elegünk van abból, hogy mindig ugyanabba a falba ütközünk egy életterületen. Mert akkor valószínűleg tényleg ejutottunk oda, hogy hajlandóak legyünk megkötni az üzletet saját magunkkal. Addig állíthatunk amennyit akarunk, járhatunk kineziológushoz, coachhoz, pszichológushoz, nem igazán fognak megváltozni a dolgok. Az üzletet meg kell kötni.

A jó hír az, hogy általában, amiket feladunk azok amúgy is tévképzetek, amik arra valók, hogy megkíméljenek minket valamilyen régi fájdalomtól. Valójában a fájdalomtól félünk, amit a tévképzet eltakar a szemünk elől. Ne hibáztassuk magunkat amiért ilyen hiedelmeket, törvényeket találtunk ki régen, mert ezek segítettek a gyermekkori traumák, fájdalmak túlélésében. A gyermeki psziché nagyon találékony, legyünk hálásak neki! A gond az, hogy ezek a hiedelmek, törvények, képzetek a felnőttkorba is átkúsznak és akkor már gyakran problémát okoznak. 

Például, találkoztam olyannal, aki nagyon értéktelennek érezte magát kiskorában. Azért, hogy ezt a fájdalmat ne érezze mindent megtett, hogy tökéletes legyen. Jól tanult, szófogadó volt, soha nem volt vele semmi gond. Felnőttkorára perfekcionista lett és ítélkező. Fekete-fehéren látja a világot és nem tűri a gyengeséget senkiben és semmiben. Ezzel a hozzáállással azonban nem képes boldog párkapcsolatot kialakítani, mert minden kapcsolata versengéssé válik. Az üzlet, amit pedig még meg kell kötnie a következő: feladni a saját tökéletességébe vetett tévképzetét, átérezni a fájdalmat, hogy kiskorában értéktelennek érezte magát és cserébe megkapja az esélyt egy valódi, mély, őszinte párkapcsolatra. De a döntés rajta áll és neki még el kell végeznie a költség-haszon elemzést.

Vagy a bántalmazott kisgyerek, aki a túlélése érdekében felépítette magáról a képet, hogy ő egy egyedülálló szikla a tenger közepén, aki minden vihart, minden vad hullámverést kibír, mert olyan hihetetlenül erős. Ez a kép hosszú-hosszú éveken át jól szolgálta, hiszen átvészelte vele a gyermekkora sötét, kiszolgáltatott éveit és elhitette magával, hogy őt semmi nem töri meg. Felnőttkorban azonban, amikor párkapcsolatot kellett volna kialakítani, akkor is ő volt az egyedülálló szikla és képtelen volt bárkit valóban odaengedni magához, ráadásul folyamatos dührohamok kínozták. Neki el kellett engednie a képet, hogy semmi nem töri meg. Át kellett éreznie a fájdalmat, hogy a gyermekkori traumák igenis megtörték és segítségre van szüksége. Ez egy hosszú folyamat volt és egy nagyon bátor döntés. Aminek az eredménye egy higgadt, kiegyensúlyozott felnőtt, aki ma már boldog párkapcsolatban él. 

De mesélhetnék arról a nőről, aki nagyon, de nagyon szeretett volna gyereket, de évek óta nem sikerült teherbe esnie. Neki volt két abortusza nagyon fiatal korában. Akkor, ahogy ő mondta, nem volt olyan körülmények között, hogy megtartsa a gyerekeket és a gyermekek apja sem vállalt felelősséget. Ennek a nőnek a gyermekáldás érdekében fel kellett adnia azt a meggyőződését, hogy annak idején ő csak az áldozat volt. Fel kellett vállalni a felelősséget a tetteiért és átérezni a hatalmas fájdalmat és gyászt a meg nem született gyermekek miatt. Csak ezután tudott teherbe esni. 

Sorolhatnék még sok hasonló esetet, de azt hiszem, amit mondani szeretnék, így is világos. Mi vagyunk a felelősek az életünkért és azért is, hogy változunk/változtatunk-e akkor, ha valami nem működik jól. A változáshoz pedig meg kell kötnünk az üzletet önmagunkkal.