Az óceán és az akvárium – Mi is az egó tulajdonképpen?

Az egó…sokan kérdezik, hogy mi ez és erre egyrészt nagyon könnyű válaszolni, hiszen minden az egónk, amit magunkról gondolunk, másrészt nagyon nehéz, mert annyira belemerültünk a magunkról felépített képbe, hogy nem könnyű meglátni, mi az, ami nem hozzánk tartozik.

Egész életünkben azt keressük, hogy kik is vagyunk valójában. Változunk, de a legtöbbször csak egyik hiedelmünket cseréljük ki egy másikra. A húszas éveinkben csinosnak gondoljuk magunkat, negyven évesen már nem annyira. Húsz évesen tudjuk magunkról, hogy meg fogjuk váltani a világot, az ötven éves énünk pedig már csak mosolyog a régi önmagán és joviális hivatalnoknak tartja magát. Nyolc évesen hithű katolikusok vagyunk, de harminc évesen már buddhisták. Öt évesen biztosak vagyunk benne, hogy tűzoltók leszünk, negyven évesen viszont jó marketingesnek tartjuk magunkat…vagy éppen közepesnek. 

Vannak tulajdonságok, amikhez makacsul ragaszkodunk. Sokszor hallom például, hogy “én bizony makacs vagyok” vagy hogy “a türelem sosem volt az erősségem”. Amikor szerencsétlennek, sikeresnek, butának vagy okosnak, rugalmasnak vagy makacsnak, kövérnek vagy véznának tituláljuk magunkat, semmi mást nem csinálunk, mint címkéket ragasztunk arra a valakire, aki valójában vagyunk. 

Ez teljesen természetes, hiszen régóta tudjuk, hogy az emberi elme címkéz, értékel és igyekszik a dolgokat, amikkel szembe találja magát, minél hatékonyabban struktúrába rendezni. Ez volt a titka a túlélésnek. 

Amint szembejött valami, az ősember – már a túlélőképes ősember –, azonnal beskatulyázta. Veszélyes vagy nem? Ha nem, akkor ehető vagy nem? Ha nem, akkor lényeges vagy nem? 

Minél hamarabb ismerte fel, hogy melyik kategóriába tartozik az adott dolog, annál gyorsabban és adekvátabb módon tudott reagálni és annál nagyobb volt az esélye a túlélésre. 

Szerencsére ma már ritkán toppannak elénk a bozótból oroszlánok vagy tigrisek és nem kell előbb megtalálnunk az élelemforrást, mint ahogy a szomszédunk rábukkanna. Hiába múlt el az életveszély, az agyunk továbbra is ugyanúgy működik, ahogy régen. Ez sok esetben hasznos, de nem segít akkor, amikor szeretnénk megtalálni önmagunkat. 

Az önmagunk ugyanis, akit keresünk, nem leírható címkékkel. Se nem kövér, se nem vézna, se nem okos, se nem buta, se nem makacs, se nem rugalmas, se nem mérnök, se nem bankár…Ha megértjük, hogy mindezeknek a tulajdonságoknak és annak a másik háromezer-hatszázhuszonötnek, amit magunknak tulajdonítunk azért, mert ránk ragasztották mások vagy azért, mert mi húztuk magunkra semmi köze sincsen a valódi önmagunkhoz, akkor tettünk egy lépést az igazi, mély önismeret felé.

Ha tényleg meg akarjuk érezni, hogy kik vagyunk valójában, akkor ideje abbahagyni azoknak a címkéknek a halmozását és védelmezését, amikről azt hisszük, hogy belőlük áll össze a személyiségünk. És ideje azt is elengedni, hogy mi, mint Pista, Joli vagy Kati, aki ilyen és olyan tulajdonságokkal rendelkezik, ezt és azt csinálja, ennyit meg annyit keres, házas vagy szingli, nagyon fontos személy. Ami valóban fontos bennünk, annak nincsen köze egy szóval leírható fogalmakhoz. 

Emlékszünk-e arra, amikor teljes lényünkkel belemerültünk egy zenemű eljátszásába? Emlékszünk-e arra, amikor a prezentáció közben csak folytak belőlünk maguktól a szavak és pont a megfelelő szavak? Emlékszünk-e arra, amikor annyira nevettünk, hogy a könnyünk is kicsordult? Emlékszünk-e arra, amikor a legnagyobb stressz és félelem közepén legbelül tudtuk, biztosan tudtuk, hogy minden rendben lesz? 

Idézzük fel egy pillanatra azt az állapotot! Milyenek voltunk akkor? Makacsok? Rugalmasak? Okosak? Sikeresek? Szerencsétlenek? Kövérek? Soványak? Katolikusok? Buddhisták? Joviálisak? Milyenek voltunk? Ugye, hogy nem könnyű leírni? 

Mert annak a határtalan lénynek nincsenek egy szóval, sőt sok szóval leírható tulajdonságai. Csak van és ha visszagondolunk, ha felidézzük, akkor érezni fogjuk, hogy az a valaki határtalan.  

Ezért nem érdemes ragaszkodni semmilyen címkéhez, mert minden egyes hiedelem, címke, tulajdonság, amit a homlokunkra ragasztottunk és büszkék vagyunk rá vagy szégyelljük csak távolabb visz az igazi énünktől.

Pontosan olyan ez, mint az óceán vize és az akváriumban lévő víz közötti különbség. Ugyanaz a víz, de mégis nagyon különböző. Ha fel akarjuk címkézni az akváriumban lévő vizet, könnyen megtehetjük. Az akvárium falára annyi címkét ragasztunk, amennyit csak akarunk. Hideg? Meleg? Kicsit sós? Nagyon sós? Tiszta? Zavaros? Oxigén dús? Halott? Élő? Sokféle címke elfér az akvárium falán. De próbáljuk csak meg felcímkézni az óceán vizét! Hová ragasztjuk a címkét?   

Ha meg akarjuk találni a valódi önmagunkat, csak üljünk sokat csendben és idézzük fel azokat az élményeket, amikor annyira belemerültünk valamibe, hogy eszünkbe sem jutottak a címkéink. Érezzük meg azt a valakit önmagunkban, akiről minden címke leválik, amit csak rá akarunk ragasztani, mert nincs is hová ragasztani semmit!