Az introvertáltak “ötven méteres előnye százon”

Talán egy éve olvastam egy humoros cikket arról, hogy hogyan közelítsen az ember egy introvertálthoz. A lényeg az volt, hogy leírták hogyan vegyük fel a kapcsolatot egy félénk mókussal – kerülve a hirtelen mozdulatokat, nyugodtan, halkan beszélve, stb. – majd az infografika elmagyarázta, hogy pontosan ugyanígy kell eljárnunk, ha egy introvertálttal találkozunk. A cikk vicces volt és a lényeget érzékeltette, még ha egy kicsit túlzó módon is, mert azért egy introvertált ember mégiscsak intelligensebb, mint egy kismókus. Azért az összehasonlításban volt egy halk, gúnyoros felhang, ami miatt a cikkből az érződött, hogy az introvertáltak ügyetlenebbek, macerásabbak, nehezebb esetek, mint extrovertált társaik. 

Sok-sok cikk megjelent azóta arról, hogy mi is a különbség az introvertáltak, az extrovertáltak és a szuperérzékenyek között. Már tudjuk, hogy az introvertáltak akkor töltődnek fel, ha egyedül lehetnek, hogy jobban és hosszabb ideig képesek koncentrálni, mint az extrovertáltak. Tudjuk azt is, hogy az első csoportba tartozó emberek sokkal több részletet dolgoznak fel a környezeti ingerekből, jobban elmélyednek egy-egy feladat részleteiben és kulcsra kész megoldásokat szállítanak, valamint hogy kevesebb, de mélyebb emberi kapcsolattal rendelkeznek, mint az extrovertáltak. Egy dologról azonban valahogy sosem esik szó, mégpedig arról, hogy milyen hozadéka van tudatosság szempontjából annak, hogy az introvertáltak szeretnek sok időt egyedül tölteni. 

A legtöbb spirituális tanításban nagyon nagy szerepet kap az elvonulás, a csend, a meditáció. Ennek az az egyszerű oka, hogy a legtöbb ember, amikor mások társaságában van, valamilyen szerepet játszik. Mindenkinek többféle szerepe van, amelyeket attól függően váltogat, hogy ki van éppen körülötte. A szerepek ezerfélék lehetnek, lehetünk például a laza haver, a belevaló csaj, a tudós macska, a megértő barát, az apa, akinek mindig igaza van vagy a szomszéd srác, akit mindenki kicsit szerencsétlennek gondol, stb. Ezek a szerepek pedig nem mások, mint az egónk egy-egy játéka/játszmája. Ez pedig azt is jelenti, hogy a legtöbben, amikor mások társaságában vagyunk, akkor egyúttal nagyon szorosan kapcsolódunk az egónkhoz. 

Mi történik akkor, amikor senki sincs körülöttünk és nem izgat minket, hogy milyen a frizuránk, hogy megfelelünk-e a dögös csaj szerepének vagy hogy le tudjuk-e győzni a nagyszájú kollégát squash-ban? Mi történik, ha csak magunk vagyunk?

Szőke nő hátulról naplementében, szőke haját jobbra fújja a szél

Ilyenkor elfelejtjük a szerepeinket, önazonosak lehetünk, a szerepeink és a külvilág vélt vagy valós elvárásai nélkül. Ez pedig – még ha csak nagyon rövid idő is – hasonlít ahhoz az elvonuláshoz, amin minden komoly keleti, megvilágosodásra törekvő tanítványnak át kellett esnie. Mivel az introvertáltak szándékosan keresik az egyedüllétet és nem kerülik azt, komoly előnyre tehetnek szert az extrovertáltakkal szemben, ami a tudatosságot és az egó leépítését illeti. 

Sokuknak az egyedüllét és a szerep-nélküliség nem félelmetes, hanem kívánt állapot, amit nem akarnak zajba, buliba, baráti csevejbe fojtani. A sok egyedüllét, elmélyülés és önazonos időszak pedig nem szükségszerűen, de nagy valószínűséggel mélyebb önismerethez vezet. Ez az az előny, amit egy extrovertáltnak, ha nem is lehetetlen, de azért nehéz behozni. 

Míg egy extrovertáltnak könnyebb magára felhívni a főnökség figyelmét és elismertetni az eredményeit, addig egy introvertáltnak könnyebb elmélyülni a valódi önmagában és leszedegetni magáról a társasági szerepei által ráaggatott egó-címkéket. Lehet, hogy az ember egy ideig újra és újra felhúzza a szerepeihez szükséges álarcokat, de minél több időt tölt valaki önazonos állapotban, annál könnyebben veti le az álarcait már akár mások előtt is. Ez pedig nem más, mint az egó címkéinek (jó csaj, hirtelen haragú apa, sértődős anya, szerencsétlen szomszéd, laza haver, stb.) leradírozása a homlokunkról. Ez hosszú távon az egó elengedéséhez vezet, amiről a keleti bölcsek úgy beszélnek, mint megvilágosodásról. Persze a megvilágosodásig hosszú út vezet, de az biztos, hogy a csend és az egyedüllét remek katalizátorai a folyamatnak. Az is biztos, hogy minél kevesebb szerepet játszunk, minél inkább önmagunk vagyunk, annál békésebb és könnyedebb lesz az életünk, még akkor is, ha nem jutunk el a megvilágosodásig. 

Egyszóval az introvertáltak ebben a “versenyben” bizony előnnyel indulnak, hiszen számukra az egyedüllét, a csend otthonos, megbecsült terep. Akármennyi hátrány éri is őket a csendességük, visszafogottságuk miatt a karrierjükben vagy a mindennapi életben, ezen a “pályán”, ezen a “száz méteren”, bizony ötven méteres előnnyel indulnak.