Az ember, aki a flakonban lakott

Minden egyes samponos flakonban lakik egy elátkozott ember. Olyan emberek ők, akik nem értékelték a pillanatokat, a perceket, amelyek megadattak nekik. Olyan emberek, akik végig éltek egy életet anélkül, hogy megálltak volna megnézni a naplementét, belenéztek volna úgy igazán egy másik ember szemébe vagy átérezték volna milyen, amikor a kutya finom, meleg bundáján végigsimít a kezük. Elveszett emberek, rohanó emberek, kiégett emberek. Libby eddig nem tudta ezt, de most már nyilvánvaló volt. 

Amikor az emberek a flakonban találják magukat, mindannyian nagyon meglepődnek. Így volt ez Libby-vel is. Libby általános iskolai tanár volt, akinek sem ideje, sem kedve nem volt igazán a gyerekekkel foglalkozni. Az osztályteremben a félbemaradt adminisztráció miatt, a tanári szobában pedig az osztálynak még le nem adott tananyag miatt aggódott. 

Szünetekben úgy ment el a folyosón rohanó gyerekek mellett, mint aki nem is látja őket, mert azon morfondírozott, hogy a felesége vajon még mindig vált-e chat üzeneteket azzal az átkozott kollégájával vagy azon, hogy mi a fenéből fogja megjavíttatni a kocsiját. Utálta azt az állandóan elromló tragacsot. 

Libby észre sem vette, hogy megházasodott, majd gyerekei lettek. Az élete automatikusan zajlott, a döntések nagy részét a felesége hozta meg, a többi döntés pedig megszületett magától, rendszerint a halogatás óvatos bábasága alatt.

Libby csak akkor döbbent meg egy kicsit, amikor egy újabb gyertya került a születésnapi tortájának tetejére, de aztán másnapra minden visszatért a régi kerékvágásba. Egész életében azt várta, hogy elérjen a célig. Hol rohant, hol csak gyalogolt, de megállni sosem volt ideje. A cél ellenállhatatlanul vonzotta, akkor is, ha sejtelmes ködbe veszett és ha nagyon őszintén magába nézett, fogalma sem volt róla, hogy mi is az valójában. 

Karrier? Család? Jó házasság? Pénz? Dicsőség? Nagy ház? Jobb kocsi? Utazás? 

Hol az egyik, hol a másik volt fontos és Libby szolgálatkészen feledkezett meg a mindennap az orra előtt zajló szép pillanatokról a nagy cél érdekében. 

Úgy járt-kelt a saját életében, mint egy alvajáró a lakásában, amelynek pontosan ismeri minden zugát, tudja, hogy hol áll ki egy kicsit az asztalka sarka, kikerüli az előszobában folyton elburjánzó cipőhalmot, majd a szokásos kóborlása végén végül visszatér az ágyába.

Libby minden nap ugyanazokat a köröket tette meg, otthon, óvoda, munkahely, óvoda, otthon. Már szinte észre sem vette az évszakok változásait sem. Csak rakta egyik lábát a másik után, automatikusan mondta a teremben az egyik évszázad történéseit a másik után, adta le egyik jelentést a másik után, mosta egyik fogát a másik után. Mindig azt tanulta és mindig is abban bízott, hogy ha az ember keményen dolgozik, akkor eléri a célját. Ő pedig keményen és kitartóan dolgozott, ezért kétsége sem volt afelől, hogy oda fog érni. Előbb-utóbb odaér. 

Egészen addig tartotta magát benne ez a meggyőződés, amíg egy napon el nem ütötte a 21B busz az iskola előtt. Az utolsó gondolata az volt, hogy nem fogja elérni a célját, az utolsó érzése pedig a düh. 

Libby egy sötét helyen tért magához, valami citrusillatú folyadékban úszott. Kellemes, frissítő illat volt, de ő nem sokat törődött most ezzel. Nem értette, hogy hogyan került ide. Arra még emlékezett, hogy elütötte a busz, de most semmilyen fájdalmat nem érzett. Ettől egy kicsit megkönnyebbült. Az utolsó emlékeiben hatalmas fájdalom hasogatta a testét, aztán elájult.

Szerencsére nem kellett úsznia, mert a citrusillatú folyadékban erőlködés nélkül fent maradt. Elúszott a helyiség egyik falától a másikig és megállapította, hogy kicsi helyen van. Úszás közben a szájába ment a folyadék egy része. Samponíze volt. Libby ettől még inkább megzavarodott. 

Hangokat hallott kívültről és elkezdett dörömbölni a falon, de a fal elnyelte az ökle által keltett tompa puffanásokat. A kívülről jövő zaj egyre erősödött. Két ember beszélgetett egymással. Nők lehettek. Miután közelebb jöttek, az egyikük kinyitott valami vízcsapot, Libby felismerte a csobogást. A beszélgetés hirtelen abbamaradt és Libby egy ajtó csukódását hallotta. A víz továbbra is folyt, Libby felhagyott a dörömböléssel, mert rájött, hogy a külvilágból jövő hangok túl erősek és úgyis elnyomják az általa keltett jelentéktelen zajt. 

Egyáltalán nem értette, hogy mi történik vele. 

A helyiség hirtelen megmozdult, Libby megperdült a citrusillatú löttyben és úgy érezte, mintha több száz méter mélyen lenne a tengerben, annyi nyomás nehezedett a hátára. Elmerült a folyadékban, ami örvényleni kezdett. Egy hangos, műanyagos kattanást hallott, azután fényt látott a sűrű löttyön át. Egy fénypontot, ami felé egy hirtelen megjelenő örvény sodorta. Libby minden erejével igyekezett egy helyben maradni, de semmiben sem tudott megkapaszkodni. Aztán egy újabb kattanást hallott és az egész imbolygás, örvénylés lassan megszűnt. Libby a felfordulás alatt sokat nyelt a folyadékból, amit most prüszkölve igyekezett kiköpködni. Szörnyű íze volt. Pont olyan, mint a samponé. 

Kiskorától utálta a sampon ízét. Még a gyereksamponét is. Nagyon vigyázott, hogy sose kerüljön a szájába, amikor hajat mosott. 

Libby kifújta magát és igyekezett megnyugodni. Hirtelen egy hajszárító hangját hallotta. Majd az egyik nő hangját, amint azt kérdezi a másiktól, hogy mikor készül már el a hajmosással, mert neki is kell a fürdőszoba. Libby ekkor ébredt rá, hogy nem véletlenül samponízű a lötty. Egy samponos flakonban volt. A döbbenettől elfelejtett levegőt venni és csak amikor a teste már kétségbeesetten küzdött oxigénért, akkor sóhajtott egy nagyot. Nem hitte el, ami hirtelen olyan nyilvánvaló lett.  

Hogy került egy samponos flakonba? És mekkora a flakon, ha ő belefér? És mekkora a nő, aki a haját mosta? Mi a fene folyik itt? 

Libby bénultan lebegett a sűrű samponban. Sötétben volt, semmit sem látott. Csak a füleire és az érzékeire hagyatkozhatott. Újra körbejárta a flakont. Leúszott az aljára, aztán megint a tetejére. Megállapította, hogy még egészen tele van. Hirtelen egy gondolat cikázott át rajta. 

Mi lesz, ha kiürül? Akkor becsukják, kidobják és ő sosem jut ki innen élve. Ezen hisztérikusan felnevetett. Szidta magát az ostobaságáért, hiszen víz és élelem nélkül úgysem bírja ki addig, amíg a flakon kiürül. Felesleges azon aggódni, hogy mi lesz akkor. Halott lesz. 

Libby felsóhajtott. Micsoda képtelen ostobaság ez az egész. Hogyan történhetett ez?

Hallotta, hogy a másik nő zuhanyozik és reménykedett benne, hogy a hajmosást kihagyja. Semmi kedve nem volt még egyszer átélni a szörnyű örvénylést és nem akarta, hogy a sodrás odacsapja a flakon kupakjához. Ezúttal szerencséje volt. A másik nő csak zuhanyzott, aztán kisvártatva ott is hagyta a fürdőszobát. Libby egyedül maradt a flakonban. A csend és a sötét kezdett nyomasztóvá válni. Mindent megadott volna egy kis fényért, hogy végre lásson valamit, vagy valami hangért, ami lekötné az egyfolytában a “hogyan fogok kijutni innen” gondolat körül száguldozó elméjét. 

Libby elsírta magát. Soha életében nem hallott még senkiről, aki egy samponos flakonban ragadt volna. Arra gondolt, ez nem lehet véletlen. Hogy létezik ilyen, azt a saját esete bizonyította, az pedig, hogy soha nem hallott még ilyen esetről, annak az egyértelmű bizonyítéka, hogy akivel ez megtörtént, nem jutott ki élve a flakonból. Reménytelennek látta a helyzetét. 

Elképzelése sem volt, hogy mennyi ideig lebegett a sűrű samponban, amikor arra ébredt, hogy az orra és a szája tele lett a keserű löttyel. Hatalmasakat prüszkölt, igyekezett kitörölni a szeméből a sűrű, csípős folyadékot, de mivel a kezén is ugyanaz a lötty volt, csak egyre többet kent magára. 

Libby éktelen haragra gerjedt. Csapkodott a kezeivel, toporzékolt a lábaival, torkaszakadtából üvöltött. A mozgását és a hangját elnyelte a folyadék és a flakon vastag falai. Amikor teljesen kimerült, sírni kezdett. Eszébe jutott a felesége szeme. Szürkéskék volt, mint a haragos ég, de a szeme körüli nevetőráncok meglágyították a tekintetét. Nem emlékezett rá, hogy mikor nézett a nő szemébe utoljára. Azt sem tudta, hogy ugyanolyan színű-e még. 

Szerette volna újra látni a nagyobbik lányát, ahogy a szürke plüsskenguruval játszik, amit még az első születésnapjára kapott és amit mindig magukkal kellett vinni, akárhova is mentek. Johnny-nak hívta. Libby még emlékezett a jelenetre, amikor a feleségének végre sikerült meggyőznie a kislányt, hogy Johnny is megeszi az almát, mert nagyon szereti és így végül a lánya is hajlandó volt minden nap megenni egy-egy friss gyümölcsöt. A kislánya aznap egy piros-kék pöttyös ruhát viselt, amit Libby anyja varrt neki, nem sokkal a halála előtt. 

Libby sóhajtott egy nagyot. A fájdalom egyre erősebben szorította a mellkasát. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy ebben az átkozott samponos flakonban haljon meg úgy, hogy nem láthatja többé a felesége arcát, a kislányát a pöttyös ruhájában és nem szállhat be a bújócskába, amit a kisebbik lányával játszott a neje majd minden nap. Sosem bújócskázott velük. Nem volt ideje. Most, hogy lenne, most pedig nincsenek már itt. 

Libby mellkasára mérhetetlen szomorúság telepedett. Lélegezni is alig tudott tőle. Olyan volt, mintha egy dagadt elefánt ülne rajta. Koncentrálnia kellett, hogy a rekeszizma működtesse a tüdejét a hatalmas ellenállás ellenére. A gyomra is összeszorult a fájdalomtól.  

Szépen lassan kezdett beletörődni az elkerülhetetlenbe. Tudta, úgy fog meghalni a samponos flakon sötétjében, magányosan, hogy senkinek fogalma sem lesz arról, hogy egyáltalán ott volt. 

Órák telhettek el, mert egyszercsak megint hangokat hallott. A két nő közül az egyik visszatért. Hogy melyik, azt nem tudta. Vízcsobogást és egy elektromos fogkefe hangjait hallotta. Hirtelen újra maga előtt látta a felesége és a lányai arcát. Elhatározásra jutott. Ki akart kerülni innen és újra  látni akarta őket! Teljes erejéből dörömbölni kezdett a flakon falán. Kiabált, ahogy csak tudott, ütötte, rúgta a flakont, de nem történt semmi. A hangja még vékony cincogásnak is kevés volt. Addig kalapálta a falat, addig kiabált, amíg megint teljesen ki nem merült. Majdnem felrobbant a tehetetlen dühtől. Úgy érezte, hogy a dühe szét tudná repeszteni nemhogy a flakont, de az egész épületet is, amelynek a fürdőszobájában ez az átkozott flakon ott csücsült valami ostoba polcon. 

Újra összeszedte az erejét és tovább kiabált, tovább ütötte a samponos flakon oldalát, de semmi sem történt. Elfáradt és elkomorodott. 

Az észrevétlenül elröppent évekre gondolt, az estékre, amikor leülhetett volna a felesége mellé a kanapéra és nézhette volna vele azt a hülye orvosos sorozatot, amit a nő úgy szeretett. Letehette volna a telefonját és hozhatott volna neki egy pohár bort. Beszélgethetett volna vele. Szeretkezhetett volna vele. 

A hétvégéken pedig elmehetett volna moziba a gyerekekkel akkor is, ha végtelenül unta már Némó meg Elza kalandjait. Ha elment volna, akkor most fel tudná idézni a nevetésüket. 

Eszébe jutott a kisfiú, akit az osztálytársai csúfoltak az iskolaudvaron. Látta, de nem volt türelme odamenni és segíteni neki. Sietnie kellett az irodába. Sietnie kellett, mindig csak sietnie. 

Arra gondolt, hogy hová is sietett? Mi volt a cél, amit el akart érni? Rájött, hogy fogalma sincs. Élete negyven éve alatt egyszer sem állt meg és kérdőjelezte meg az irányt, amerre tartott és egyetlen egyszer sem látta meg, hogy hová is megy tulajdonképpen. Az egyik lépés jött a másik után, óvoda, iskola, gimnázium, egyetem, munka, házasság, család. Olyan egyértelmű volt minden, olyan egyenes az út, mint ahogy magától értetődő volt a cél is, ami felé tartott. Magától értetődő, de mégsem az. Csak egy sejtés volt. Hogy a távolban várja majd a jutalom a sok munkáért, a sok lemondásért, a sok rohanásért. Közben pedig elmúlt az élete. Mindig azt hitte, hogy sok van még belőle. Hogy lesz ideje élvezni, hogy lesz olyan, amikor megállhat, amikor megpihenhet, amikor megnyugszik majd. Aztán jött a 21B busz…

A kórházi ágy mellett ott állt Agnes, Libby felesége. Figyelte, ahogy a férje mellkasa ütemesen süllyed és emelkedik a rákötött lélegeztetőgépnek hála. Agnes anyja odalépett a lánya mellé és a vállára tette a kezét. 

– Kicsim, el kell őt engedned! Négy hét telt el, már csak a teste van itt. 

Agnes sírva fakadt. 

– De az előbb még mozogtak a lábai, meg a kezei is. Mintha rúgkapált volna. Mintha mondani akart volna valamit. 

Libby hallotta a flakonban, hogy megérkezett a másik nő is. Hallotta a hangját, de most sem értette miről beszélnek. 

– Mi van, ha magához tér? Mi van, ha…?  – a mondat vége sírásba fulladt. 

– Az orvosok azt mondták, hogy ezek már csak testi reakciók, hogy nincs értelme várni. 

Agnes a fejét rázta. Képtelen volt kimondani, hogy kapcsolják le a gépet. Egyszerűen képtelen volt. Olyan lenne, mintha halálos ítéletet mondana ki. Elküldte az anyját a gyerekekhez, ő pedig leült Libby mellé. Megfogta a hideg kezet és ráhajtotta a fejét a férje vállára. Hogy hiányzott neki, hogy odabújhasson hozzá! Az elmúlt években eltávolodtak egymástól. Libby magába zárkózott, már csak az iskola és a telefonja létezett számára. Sose jött velük a játszótérre vagy bábszínházba. Sose jött már érte a hétvégi spanyol nyelvtanfolyama után sem. Agnes szomorú volt. Magát hibáztatta, amiért hagyta, hogy eltávolodjanak. Talán többet kellett volna nyaggatnia, hogy együtt legyenek. Szerette a férjét. Nagyon is. Nem tudta elképzelni nélküle az életét. 

Libby figyelt a flakonban. Valami furcsa energia járta át az egész helyet. Mintha hirtelen lett volna valami kapcsolata a külvilággal. Mintha szavak nélkül kommunikált volna a nővel odakint. A flakon hirtelen megmozdult, az örvény elkapta a testét, hallott valami műanyagos kattanást, azután megjelent a fénypont a sűrű folyadékon át. Libby teste tehetetlenül sodródott a flakonban. Egyre jobban közelített a fénypont felé. Hirtelen rájött, hogy ott van a kijárat. Ott van a megoldás. Nem is értette, hogy miért nem úszott arrafelé már az első alkalommal. A vonzás egyre erősödött és Libby karjai és lábai maguktól hajtották a testét a kijárat felé. Az örvény vitte és Libby megkönnyebbülve sodródott. Amikor odaért a fényhez és a teste átpréselődött a lyukon, olyan erős fényárba került, hogy önkéntelenül felkiáltott és az egész teste összerándult. 

Két orvos is beszaladt a kórterembe, amikor meghallották Agnes sikoltását. Libby ült az ágyon, a szemeit tágra meresztette és az egész teste görcsösen merev volt. Az orvosok eltávolították mellőle a feleségét. Két ápoló visszafektette az ágyba és elkezdték ellenőrizni a pulzusát, a vérnyomását. Tíz végtelenül lassan vánszorgó perc után, az egyik orvos odalépett Agneshez. 

– Fogalmunk sincs, hogy mi történt, de úgy tűnik a férje visszatért. Az állapota még távolról sem stabil, de most legalább van remény. A következő huszonnégy órában eldől, hogy mi lesz. 

Agnes a meglepetéstől és az örömtől egy szót sem tudott szólni, csak bámult az ágyban fekvő férjére, akinek már nem volt szüksége a lélegeztetőgépre. Percekbe telt, amíg magához tért és oda tudott menni hozzá. Biztos volt benne, hogy most már minden rendben lesz.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A JátékmesterbeA nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyveket, a nagy könyvesboltokban megtalálod őket!