Az elefánt

Stella és Mina Siena főterén üldögélt egy kellemes kávézóban és élvezte az őszi napsütést. Már negyven éve minden évben visszatértek ide ősszel és megünnepelték a születésnapjaikat. Stelláé szeptemberben, Mináé pedig október elején volt. Ötéves koruk óta voltak barátnők, amikor együtt jártak Sienna déli részén óvodába. A szüleik egy anyák napi ünnepségen ismerkedtek össze és jóbarátok lettek. Ezen az eseményen Stella apja bevallotta, hogy Stella egy belga sörmárka után kapta a nevét, de ezt az édesanyja csak később tudta meg. Erre Mina anyja mérgesen odabökte, úgy hogy a férje is jól hallja, hogy Minát a szicíliai Taormináról nevezte el, ahonnan az első és egyetlen nagy szerelme származott. Mina apja és anyja között nem volt felhőtlen a viszony, mert az apja már a Minával való terhessége alatt megcsalta az anyját. Később több megcsalásra is fény derült, Mina apjának volt viszonya, többek között, Stella édesanyjával is. Erre a lányok csak felnőttkorukban jöttek rá, amikor Stella anyjának halála után kipakolták a lakását és megtalálták a közös fotóikat 1987-ből. Szerencsére a lányok barátságát ez sem rendítette meg. Bárhová is sodorta őket az élet, Sienában minden évben találkoztak. 

Mina rámosolygott Stellára, aki csendben ült vele szemben szakadt farmerében és csinos kockás férfiingében. Amikor találkoztak egyiküknek sem kellett kiöltöznie vagy hosszasan sminkelnie azzal a szándékkal, hogy a lehető legjobb és legsikeresebb arcát mutassa a másiknak. Ismerték egymás múltját, jelenét, még akkor is, ha mostanában már ritkábban, havi két-három alkalommal, beszéltek telefonon vagy skype-on. Stellának volt egy zenekara, amivel folyamatosan turnézott. Mantrákat zenésítettek meg és meditációs zenéket írtak. Mina a bankszektorban dolgozott, de nem futott be igazán nagy karriert és nem is akart. Látta, hogy mit tett Stella apjával és a saját apjával a karrier. Amikor ötvenpár évesen kiköpte őket az addig oly békésen és támogatóan doromboló gépezet, mindketten összezuhantak. Stella apja akkoriban kezdett komolyan inni, alkoholba fojtotta a dühét és a csalódottságát. Öt év múlva meg is halt kezeletlen tüdőbetegségben. Mina apja folyton azt hajtogatta, hogy a karrier bizony hűtlen szerető, Mina ehhez gondolatban mindig hozzátette, hogy pontosan olyan hűtlen, mint az apja volt. Őt ötvenkét évesen váltották le egy nagy, állami megrendelésekben bővelkedő építésziroda éléről. Attól kezdve már csak kisebb, családi házakra, lakások átalakítására szóló projekteket kapott, amelyeket lenézett és nem csinált teljes erőbedobással. A figyelmetlenségéből azután per lett, amire végül majdnem az összes vagyona ráment. 

– Merre jártál mostanában? Már vagy három hete nem beszéltünk. – szólalt meg Mina. 

– Angliában koncerteztünk, azután pedig Japánban voltunk. 

– Wow! Izgalmas lehetett – mosolygott Mina irigykedve. 

– És nálatok mi újság? Ron hogy van? – érdeklődött Mina férje felől Stella. 

– Jól. Úgy tűnik, hogy kap egy komoly munkát. Dél-Kelet Ázsiában kell felépítenie egy egész áruházláncot. Két év alatt kétszáz boltot akarnak nyitni Kínában, Vietnámban, Dél-Koreában és Japánban.   

– Sosem gondoltam volna, hogy a bútorban ekkora lehetőségek vannak – Stella arcáról lerítt a csodálkozás. 

– Én sem. Mindenesetre sokat fog utazni, úgyhogy egyedül leszek a gyerekekkel. 

– Milyen az iskola? 

– Hát, nem is tudom. Tom jól érzi magát, de Gizelleről már nem vagyok meggyőződve. Úgy érzem, nem találja a helyét és ahogy otthon is, Tom háttérbe szorítja. Nem tudom mennyire nehéz ez más családoknál, de az ikreknél egy probléma mindig duplán jelentkezik – mosolyodott el fáradtan Mina. 

– Máshol se jobb. Akárhányszor beszélek anyámmal, mindig azt mondja, hogy Gaiával problémák vannak. Nem eszik eleget, sikoltozik, mindig rohan. Ahogy én látom, csak gyerek, de a húgom és anyám ezt képtelenek felfogni. 

– Akkor a nagynénjére hasonlít – nevetett fel Mina. – Emlékszem még arra, amikor cirkuszba vittek minket. Mekkora botrány kavartál, ahogy körbefutottál a porond szélén és mindenkinek köszöngettél, integettél és időről-időre meghajoltál, mintha te adtad volna a műsort. Anyukád majdnem elsüllyedt szégyenében.  

Stella felnevetett. 

– Emlékszem. Mókás volt. 

– Az. 

Mina elhallgatott egy pillanatra, azután folytatta.

– Emlékszel az elefántra is? Arra a hatalmasra, ami a cirkusszal érkezett? 

– Igen, emlékszem. Előadás előtt lehetett fotózkodni vele. 

– Emlékszem, ahogy elmagyarázta az idomár az egyik gyereknek, hogy egészen kiskorukban ráteszik a láncot az elefántok lábára és leszúrnak egy erős karót a földbe, amit az állatok nem tudnak kihúzni. Később annyira meggyőződésükké válik, hogy nem tudják kihúzni a karót, hiszen kiskorukban sem ment, hogy felnőttkorukban már meg sem próbálják, pedig akkor már bőven lenne erejük hozzá. 

– Emlékszem. Szomorú történet volt.

Mina bólintott. Azóta is sokszor tűnődött azon, hogy mi lenne, ha az a hatalmas állat egyszercsak rájönne, hogy mekkora ereje van és elindulna.  

– Meddig leszel a városban? – kérdezte Stellát. 

– Még négy napig. 

– Nincs kedved meglátogatni minket? 

– De, szívesen. 

– Holnap délután? A gyerekekért négyre megyek az iskolába, fél ötre otthon vagyunk. 

– Rendben. Akkor öt felé átugrom. 

Stella és Mina még egy jó másfél órát beszélgettek. Szóba kerültek Stella futó kalandjai és egy nagyobb szerelem, aminek két hónapja lett vége. A nő most egyedül volt. Mina is elmesélte, hogy hogyan kezdték az iskolát és azt, hogy a munkahelyén elő akarták léptetni, de ő családi okokra hivatkozva nemet mondott. Végül is Ron elég sokat keresett és valakinek a gyerekekkel is kellett foglalkoznia. 

Már sötétedett, ahogy Mina komótosan hazafelé sétált a Via di Cittán. Vasárnap volt és tudta, hogy ilyenkor Ron már megvacsoráztatta a gyerekeket és valószínűleg éppen a kedvenc esti meséjüket nézik a tévében mielőtt heves alkudozásba kezdenek még egy, meg még egy meséért. Nem volt még kedve hazaérni. Nem laktak messze a főtértől. Az utcájukban, a Via S. Quirico-n, ugyanolyan régi házak voltak, mint a főtér körüli kis utcákban. A parkolás szinte megoldhatatlan problémának minősült, de Mina ennek ellenére sem tudott elszakadni ettől a városrésztől. Imádta a régi épületek romantikus hangulatát és jó volt tudni, hogy már évszázadokkal őelőtte is jártak emberek ezeken az apró utcákon. Még a nyaranta ideözönlő, zajos turisták áradata sem tudta meggyőzni arról, hogy költözzenek a kertvárosba, egy szép családi házba. 

Ha nem számvitelt tanult volna, akkor bizonyára művészettörténésznek ment volna vagy az apja nyomdokában lépegetve építésznek tanul. Annak idején a főiskola mellett két évig tanult is művészettörténetet, de úgy érezte biztosabb lábakon kell majd állnia. Most volt biztonság, de nem szerette a munkáját. Megcsinálta tisztességgel, kijött a kollégákkal, de kilépni egy péntek délután az irodából pontosan olyan jó érzés volt, mint a nap végén levenni a szorító sícipőt és kinyújtóztatni az ember elgémberedett lábujjait. Holnap viszont megint itt a hétfő. Mina lassan lépegetett a kövezett utcákon, tett egy kanyart jobbra, majd balra. Sétált céltalanul és gondolkozott. Irigyelte Stellát. Igen, neki nem volt karrierterve a következő két évtizedre, de bejárta a világot és azt csinálta, amit szeretett. Mina el sem tudta képzelni milyen lehet szeretni, amit az ember nap mint nap csinál. Venni a bátorságot és beleugrani a ki tudja milyen mély szakadékba. Mina emlékezett még, hogy mennyire aggódott Stelláért, amikor ő főiskolára járt, a lány pedig zenekart alapított. Akkoriban eltávolodtak egy kicsit egymástól. Mina igyekezett Stellát visszatéríteni a normalitásba. Korholta, hogy nem járt be az óráira és szinte az ellene történő lázadásnak élte meg, amikor Stella kimaradt az iskolából. A sértődése persze nem tartott sokáig és be kellett látnia, hogy bár nem helyesli, amit Stella csinált, élvezettel hallgatta az újabb és újabb koncertekről, haverokról és szerelmekről szóló történeteket. Ő ezalatt elvégezte az iskolát és elhelyezkedett egy bankban, mint ügyintéző. 

Végül, amikor huszonhat évesek lettek, Stellát meghívták előadónak egy fesztiválra, már nem is emlékezett melyikre. A zenekarnak akkora sikere volt, hogy a következő hat évben Stelláék kiadtak négy albumot, tartottak vagy ezer zenés meditációt országszerte és elkezdték őket külfölre is hívni koncertezni. Mina ezalatt férjhez ment és építgette a karrierjét. A férje a házasságuk első éveiben nem akart gyereket, azután Minának mindenféle egészségügyi gondja lett. Végül harmincnyolc éves volt, amikor belevágtak a lombikprogramba és harminckilenc, amikor megszülettek az ikrei. Összességében végülis elégedett volt az életével. 

Mire észbekapott kiért az óvárosi részről. Ránézett az órájára. Fél kilenc volt. 

“Te jó ég! Így elszaladt az idő?” 

Gyors léptekkel elindult hazafelé.

Amikor az ajtajukhoz ért meglátta, hogy Ron éppen aggódva kinéz az ablakon. Intett neki, mire a férfi szemmel láthatóan megkönnyebbült. 

Mina előszedte a kulcsát és kinyitotta a bejárati ajtót. Ahogy belépett a lakásba ólmos fáradtság lett urrá rajta. Nem is vette észre, hogy mennyit gyalogolt. 

– Szia! – köszöntötte a férjét. 

– Szia! Milyen volt a találkozó? – kérdezte Ron. 

– Jó. Stella jól van. Holnap este beugrik majd öt felé. 

Ron bólintott. Mina érezte, hogy valami nincsen rendben. 

– Mi a baj? – kérdezte aggódva. 

Ron nem szólalt meg. Amikor végre megtette volna, akkor Gizelle bukkant fel a nappali ajtajában. 

– Anyu! 

– Szia, kicsim! Már azt hittem alszol. 

– Nem jöttél be köszönni!

– Ne haragudj. Tom is fent van még? – kérdezte Mina. 

– Nem. Ő már alszik. – Gizelle odament Minához és átölelte. Mina leült a kanapéra és ölbe vette a lányát, közben aggódva figyelte Ront. 

A férje kiment a konyába és pár perc múlva behozott két csésze gőzölgő teát. Gizelle közben elálmosodott és laposakat pislogva igyekezett ébren maradni. Mina ismerte a lányát és tudta, hogy még öt perc és aludni fog. Így is lett. Amikor elaludt, bevitte a gyerekszobába és lefektette. Gizelle még motyogott valamit, azután mély álomba merült. Mina szorongva ment vissza a nappaliba, ahol Ron várta. 

– Mi a gond? – kérdezte a férjét. 

Ron egy darabig némán meredt maga elé, azután kibökte. 

– Mina, el szeretnék válni. 

Minával megfordult a szoba, majdnem elájult. 

– Tessék? 

Ron vett egy nagy levegőt és megismételte. 

– El szeretnék válni. 

– Ezt nem értem. Miért? – Mina szíve a torkában dobogott. 

– Megismertem valakit és nem lenne tisztességes, ha a hátad mögött viszonyom lenne vele. 

– De hol? Hogyan? 

– A cégnél. 

Mina szíve a torkában dobogott. Fogalma sem volt, hogy mit feleljen, mihez kezdjen. A legszívesebben üvöltött volna, de nem volt ereje hozzá. A gyomra begörcsölt, a mellkasa helyén pedig úgy érezte, mintha egy hatalmas lyuk tátongana. Értetlenül bámult a férjére, akivel tizenkilenc éve együtt voltak jóban-rosszban. Voltak könnyebb és nehezebb időszakaik, de kitartottak egymás mellett. Most pedig itt ül vele szemben és azt mondja ennyi volt. Képtelen volt felfogni. Mint egy zombi, felállt, kiment és becsapta maga mögött a hálószoba ajtaját. Egész éjszaka sírt. Talán, ha egy órát aludt. Nem tudta hogyan lesz ereje másnap bemenni a munkahelyére, hogyan csinálja végig a napot és mit mond a gyerekeinek. Kétségbe volt esve. Reggel Ron elvitte őket az iskolába. A reggelit ugyan ő csinálta meg nekik, de azután bevonult a fürdőbe és csak akkor jött ki köszönni, amikor éppen indultak. Ron próbált beszélgetést kezdeményezni, de Mina elfordult és otthagyta. Úgy érezte, nincs már miről beszélniük. A férfi megszegte az ígéretét és felrúgta az egész életüket, mint homokvárat a tengerparton az undok kisgyerek. Mina fel sem fogta, hogy mi történik a munkahelyén, az egész napot automata üzemmódban csinálta végig és azon gondolkozott, hogy hogyan mondja el a válást a gyerekeknek. A férje küldött egy sms-t hogy aznap este már nem jön haza, amiért Mina hálás volt. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy a lakásban lerülgessék egymást. Stelláról teljesen meg is feledkezett. Elment a gyerekekért, azután bevásároltak és amikor hazaértek, a barátnőjét ott találta a ház előtt. Stella azonnal látta rajta, hogy valami nagy baj van. 

– Jézusom, ne haragudj! Teljesen kiment a fejemből, hogy megbeszéltük a ma délutánt. 

– Semmi gond! Minden rendben? – kérdezte aggódva Stella. 

– Persze – válaszolta Mina, de olyan hangsúllyal, hogy Stella tudta, nem mond igazat. 

A házban Mina csinált uzsonnát a gyerekeknek és kávét maguknak. Amikor Tom és Gizelle elmentek leckét írni, Minából kitört a sírás. 

– Ron el akar válni. Tegnap közölte. 

– Micsoda? 

– Jól hallottad. Megismert valakit a munkahelyén. 

Stella átölelte Minát. Neki ugyan nem volt férje és két gyereke, de tudta, hogy milyen amikor az ember élete fenekestül felfordul egy szakítás miatt. Ő egy zenekart veszített és majdnem tönkrement a karrierje is, amikor szakítottak az akkori szerelmével. Olyan volt, mint egy cunami. Elvitt mindent, amit szeretett. Tudta, hogy Mina is hasonlóan érez, ráadásul ott voltak még a gyerekek is. Szar egy helyzet volt. Nem tudta mit mondjon. 

– Azt hittem, hogy jól vagyunk. Sosem veszekedtünk, van két gyerekünk, akik imádnivalóak, egy házunk, autónk és vannak barátaink is. – Mina szeméből potyogtak a könnyek. 

Stella nem akarta mondani, de értette mi történik. Ronnak hiányzott a kaland, a kiszámíthatatlanság. Elege lett a kiegyensúlyozott életéből. Nem tudta eléggé értékelni. Stella felsóhajtott. 

– Most mihez kezdesz? – kérdezte Minát.

– Őszintén? Lehet, hogy megölöm! Özvegynek lenni mégiscsak jobb, mint megcsaltnak, nem? Jobban hangzik. – Mina szája gúnyos mosolyra húzódott. 

– Tényleg jobban. – Stella megértően megsimogatta a barátnője hátát. 

Egy darabig hallgattak, azután Mina szólalt meg. 

– Hogy csinálod? 

– Mit? – kérdezett vissza Stella. 

– A bizonytalanságot. Hogy bírod ki? Nem félsz? – Mina szemeiből sütött a kétségbeesés. 

– Dehogynem. Sokszor félek. Szorongok, hogy mi lesz ha öreg leszek és nem lesz körülöttem senki, hogy jövőre is hívnak-e majd koncertezni, hogy meddig bírom ezt a világcsavargást. De a zene a mindenem. Fontosabb a szorongásnál és a félelemnél. 

– Nekem a családom volt a mindenem. – Mina mereven bámulta a padlót maga előtt. 

– Igen, tudom. 

– Mihez kezdenél, ha elvennék tőled a zenét? – kérdezte Stellát. 

– Hát, lehet, hogy én is kést ragadnék. – mosolyodott el keserűen Stella, azután komolyan folytatta. – Fogalmam sincs mit csinálnék. Azt hiszem, másban kellene megtalálnom valahogy a zenémet. 

Mina elgondolkodva bólintott. 

“Másban kellene megtalálnia a zenéjét. De miben?” A munkáját nem szerette, hobbikra pedig évek óta nemigen volt ideje. A családról gondoskodott, tartotta a frontot itthon, amikor a férje utazott és igyekezett részt venni az óvodai, majd az iskolai életben, hogy segítse a gyerekeit. Pont mint az anyja. 

– Olyan vagyok, mint anyám, ugye? – kérdezte Stellát. 

– Nem. Anyád élete végéig együtt maradt egy férfival, aki folyton megcsalta és igyekezett a tökéletes család képét mutatni a világ felé. 

– Igen, de én…

– Mina, nem vagy olyan, mint anyád volt. Ismertem őt és ismerlek téged is. Mások vagytok. Neked van munkád és voltak hobbijaid, az életednek nem az egyetlen értelme a családod. Idáig úgy tettél, mintha ez lenne az egyetlen egy fontos dolog az életedben, de ezt te választottad. A Mina, akit én ismerek, kedves, gondoskodó, szereti a gyerekeit, imádja a művészettörténetet,  szenvedélyes bélyeggyűjtő, remek szakács és a legjobb barátja egy labilis, őrült zenésznek. Emlékszel az elefántra a cirkuszban? Azt hitte, hogy ő csak egy kiselefánt, aki képtelen kihúzni azt az idióta karót a földből és elindulni arra, amerre csak a szíve viszi. Pedig egy 4 tonnás, hatalmas állat volt, aki nevetve kiránthatta volna a karót és szaladhatott volna szabadon. 

– Szóval én vagyok a 4 tonnás elefánt, akit a saját magáról alkotott képe tart fogva, mint a karó és a lánc azt a cirkuszi elefántot?

– Én csak azt mondom, eddig a családod volt a mindened, őket helyezted az életed középpontjába, te voltál a családért mindent feláldozó feleség és anya, de a dolgok most megváltoznak. Nem a te jószántadból, de megváltoznak. Ron elmegy, a gyerekek itt maradnak és másképpen kell berendezned az életedet. De ez lehetőség is! Ahogy az elefántnak is lehetőség lenne, ha felismerné, hogy már nem 100 kilós kiselefánt és simán elszabadulhatna a láncról. – Stella látta, hogy a lelkesítő beszéde nem igazán ér célt. Mina magába roskadt és hallgatott. Nem tudta mitévő legyen. 

– Oké, figyelj! Mi lenne, ha a gyerekek magántanulók lennének, te felmondanál és eljönnétek velem turnézni Ázsiába? 

Mina egy kicsit felocsúdott a kábulatából. 

– Tessék? 

– Gyertek el turnézni velem! Látnátok egy csomó érdekes dolgot, új élmények érnének, a gyerekeknek is hatalmas kaland lenne és te is kitalálhatnád, hogy hogyan tovább. 

– Ez képtelenség. Nem mondhatok fel, ráadásul a gyerekek csak most kezdték az iskolát. – Mina csak rázta a fejét. 

– Kérlek, gondold meg! Szerintem nagyon jót tenne nektek a változás. 

A következő két órában Stella segített Tomnak a házi feladatában, adott vacsorát a gyerekeknek és lefektette őket. Azt mondta nekik, hogy az apjuk elutazott és az anyjuknak migrénje van. Miután elmagyarázta nekik mi az a migrén, elküldte őket fogat mosni, lefektette őket és olvasott két mesét. Szerette Mina gyerekeit. Amikor a kicsik végre elaludtak, Stella visszaült Mina mellé a kanapéra. 

– Itt maradjak éjszakára? – kérdezte a barátnőjét. 

– Nem gond? 

– Dehogy. Nem akarsz lefeküdni? 

– A hálóban biztos nem. Nem tudok aludni abban a nagy ágyban egyedül. Inkább én is itt maradok. 

Stella hozott a hálóból paplant és párnákat, betakarta Minát és ő is lefeküdt. Minát gyorsan elnyomta az álom, mert előző éjszaka semmit sem aludt. Mire reggel felkelt, Stella már készített kávét és szendvicset a gyerekeknek. Mina gyorsan összekapta magát és együtt elindultak az iskolába. Útközben ledobták Stellát a hoteljánál, Mina pedig elvitte a gyerekeket az iskolába. 

Három nap múlva Stella elutazott, Ron pedig megjelent, hogy megbeszéljék a válás részleteit. A következő hetek olyanok voltak, mint valami rémálom. Ron elköltözött az új barátnőjéhez, a gyerekek folyton kérdezgették mikor jön haza, Mina azt sem fogta fel mi történik a munkahelyén, Tom iskolai eredményei romlani kezdtek és többször verekedésbe keveredett, Gizelle pedig a szokásosnál is jobban szorongott. Ron ugyan minden héten eljött és elvitte a gyerekeket fagyizni vagy moziba, de az új barátnőjének még nem akarta bemutatni őket. Mina örült ennek, mert úgy érezte, hogy ez már túl sok lenne a gyerekeknek.

Így teltek a hetek, a válás már két hónapja zajlott, szerencsére az anyagiakat sikerült értelmesen megbeszélniük, a gyerekek pedig megegyezés szerint Minánál maradtak. Ront egyre jobban beszippantotta az új élete és még mindig nem mutatta be a gyerekeket az új barátnőjének. Egyszercsak kiderült, hogy már nincs is együtt a barátnőjével, hanem élvezi a szabadságát. Mina nem értette mi történik, de úgy érezte egyre mélyebbre süpped a bánatba és megfullad a kötelezettségek súlya alatt. 

Decemberben, két héttel karácsony előtt, értesítette az ingatlanos, hogy az apja házát sikerült végre eladni, négy év próbálkozás után. Mina úgy érezte megjelent egy kis fény az alagút végén. A ház ára és az a pénz, ami a vagyonmegosztás után maradt elég tartalék lesz, bármi is történik. 

Éppen a gyerekekért ment az iskolába, amikor pirosat kapott az egyik forgalmas kereszteződésben. Megállt és fáradtan bambult ki az ablakon, amikor hangos zenét hallott közeledni, amit egy recsegő férfihang követett. Egy nagy, harsány színekben pompázó, zenélő teherautó jelent meg a kereszteződésben, az oldalán ez állt: Schmidt Cirkusz – világraszóló artistamutatványok, lovasakrobaták és vadállatok! Az irritálóan énekelve beszélő férfihang az öt előadást hirdette, amelyeket a következő öt napon tartanak majd Sienna mellett. Mina egy pillanat alatt elhatározta, hogy elviszi a gyerekeket. A telefonjával gyorsan lefotózta a weboldal címét, hogy meg tudja majd nézni a pontos helyet és időpontokat. 

Másnap Gizelle és Tom izgatottan készülődtek a cirkuszba. Gizelle haját be kellett fonni, mert a kislány azt érezte, hogy ez illik az ünnepi alkalomhoz. Mina örült a lelkesedésüknek. Még sosem voltak cirkuszban, ez valahogy kimaradt a bábszínházak, szinielőadások, gyerekkoncertek mellett. 

A cirkuszi előadást nem sátorban, hanem egy erre a célra átalakított, nagy színházteremre hasonlító raktárépületben tartották. Nem volt meleg a nézőtéren, de erre a legtöbben, ahogy Mina is, felkészültek pokrócokkal és meleg kabátokkal. A Schmidt Cirkusz állítólag világhírű volt, bármit is jelentett ez. 

Gizelle és Tom hihetetlenül élvezték az előadást. Gizellenek a legjobban a lovas akrobaták tetszettek, Tomot pedig a zsonglőrök fogták meg. Mina fejében az előadás alatt végig az elefánt járt. Azon tűnődött, mi lehet vele. Ebben a cirkuszban nem volt elefánt, Mina mégsem tudta kiverni a fejéből azt a hatalmas, csodálatos állatot, amely a saját képzeletének foglya volt. 

Odafordult a gyerekeihez két műsorszám között: 

– Van kedvetek elutazni pár hétre velem? 

Tom izgatott lett, imádott utazni. 

– Igen! Hová? 

– Nem tudom. Talán Ázsiába. 

– Az hol van? – kérdezte Gizelle. 

– Ha hazaértünk, megmutatom a térképen. 

– De mi lesz az iskolával? – kérdezte aggodalmaskodva a lánya. 

– Megoldjuk. Én tanítalak majd benneteket addig.

Gizelle arca is kezdett felderülni, de ekkor elkezdődött a bohóc előadása és elterelte a gyerekek figyelmét az utazásról. 

Mina írt egy sms-t Stellának. 

“Merre jársz?”

Nem tudta, hogy a nő válaszol-e, mert fogalma sem volt melyik kontinensen és melyik időzónában tartózkodik éppen. A válasz azonnal megérkezett. 

“Hong-Kongban. Miért?”

“Meddig leszel ott?”

“Még három hétig. Egy albumon dolgozunk pár kínai zenésszel. Miért kérdezed?”

“Az elefánt rájött, hogy már nem 100 kiló, hanem 4 tonna.”

“Örülök neki! Akkor jöttök?”

“Jövünk!” írta vissza Mina és hónapok óta először felpezsdült az ereiben az élet.

Ha tetszett a novella, olvass bele nemrég megjelent regényembe, A Játékmesterbe is! Nem fog csalódást okozni! Ha szeretnéd megvenni a könyvet, a nagy könyvesboltokban megtalálod!